Terminus Omega
A Föld lakossága 2030-ra elérte a 9 milliárdot. A gyakori földrengések, vulkánkitörések és az egyre nagyobb szárazság a bolygó számos részét szinte teljesen lakhatatlanná tette, de a népességnövekedést ezek a tényezők sem állították meg. A környezetkárosító tevékenységek hatására az ivóvízkészlet jelentősen csökkent, a levegő szennyezettsége miatt extrém éghajlatváltozás következett be, a szélsőséges időjárás megszokottá vált. A fegyvergyártási és géntechnológiai kísérletek kudarcai újkori járványokat, betegségeket hozott létre, míg az éhínség is egyre általánosabb problémává vált. A modernizált, gépies világ az embereket elszigetelte egymástól, amíg a hatalom urai tovább machináltak, hatalmasra nőtt a szakadék a szegények és a gazdagok között. Tombolt az igazságtalanság, az erkölcstelenség, a kapzsiság és a deviancia. Óriási embertömegek indultak útnak, így az újkori népvándorlások számos kegyetlen ideológiai, területszerzési, polgár- és vallásháborúhoz vezetett. Bizonyos érdekcsoportok mérhetetlen vagyont költöttek, hogy Istent játszva, részecskegyorsítókat építsenek és megfejtsék, újraalkossák a Teremtést. Ezek az erők munkálkodtak az emberiség virtuális börtönbe taszításán is, mialatt minden egyéb emberi különbözőséget próbáltak ellentétét, vad konfliktussá élezni. Az „Oszd meg és uralkodj” elve olyan jól működött, hogy a békétlenség és az agresszió sosem tapasztalt formáit, dimenzióit hívta életre. A jelek határozottan jósolták a végidőket. Az eltelt, utolsó évtizedek egyre gyorsuló ütemben bomlasztották a normális létezés darabkáit, ennek ellenére továbbra sem történt változás a gondolkodásban. Azon társadalmak, amelyeket még nem érintettek közvetlenül problémák és tragédiák, hipnózisszerű, fogyasztói álomvilágban éltek. A zűrzavaros lét tovább folyt medrében, a fásultság, a nemtörődömség és az összezavarodottság nem szült igényt a sorsfordításra, az újabb és újabb „normalitást” szinte mindenki ellenállás nélkül fogadta el…
NomenEstOmen E3S21 LogOSZ
A „nevemmel” már találkozhattál, Thomas Anderson… úgy, mint a Mátrixban, azaz majdnem úgy, mert ez számomra csak egy álnév, én leszek a törtÉNet mesélője, NÉha furcsa „kódokban fogok” veled közölni dolgokat… az a kérdés, hogy megtalálod-e, és ha megvan, akkor tudod-e ért+elemezni…?
NE AGG-Ó=dj, mert>> megÖREGszel, a K+ÍV+ÁNcsiság termÉSZetes, viszont a SZO’Rongás egy TEremtŐi FOLYAMat, a többi FÉLelemmel EGYütt, MAG.Adat bántod vele. Jól tudom, néha nem egyszerű ELengedni az.ok.a/át, rem.Élem szokja a szemed a SORokat, mert hamarosan olvasnod ÉRdEMes közöttük. Arra gondolom már rájöttél, NEM lesz a könyv LEktoráLva, mert fogALMA sem lenne, mit kezdjen a kó/ödszavakkal, szóval „nyersanyagként” Kapod kÉSZhez. Az ír|ró I’AN V.Ykes majdnem annyira fanThom.as/mint én! Ő ezt az egészet KÉPekben látja, hallja a szereplőket, közben le IS jEGYzi… és közben rengeteg IS.meret.et KAp. Maga a könyv egy lehetséges jövŐkép.et mutat be, ami gondolatainkon, érzéseinken, cselekedeteink KERESZTül elKERÜLhetŐ.
EGYéb-kÉNt a TÖRténET a bejegyzéseim (LogOSZ+ok-) nélkül egy egész, kerek történet… ha elsőre kihagyod őket, akkor egyszerűbb lesz megÉRTened a könyvet! Ha viszont egy IDEje már olvasol BÁBEL+KÓDoka’t, akkor boldogulni fogsz, így ad+ok EGYéb ISmereTEket Neked, RÁ+VILÁGít>ok né.hánY DO.LOG-ra. Ha @n:gOl-ul tudSZ, az hasznos lehet, de nem szükséges!
ZAJlik az ALL IN πA, a tű-KÖRbeZÁRul… SODØMA GØMARAH >> MØSOD A HARAGØM… bírám ISte’n bizony, egy óriási kódrendszer vesz minket kÖRÜL, AKI ÉRTi, ráADÁSul MINDez=mAGYarul. KÉPzeld, én ANYAnyELVi SZINTen be.szÉLem, hisze’n itt születtem, mondhatni úgy, hogy a SZe’nT SÓLYOM (SOUL+Ω) figy-elme alatt, egy-szerű bányászvárosban. Mindig érdekeltek a nyelvek, könnyen jEGYzek + dolgokat, viszont FOLYAMatosan egyre jOBban +ISmerem, hal+ad+ok ebben a rejt-ÉLyES NYELVben, ami megSZABja (’szablya’ angolul ’sword’, ’word=szó’) g+ondo-la’tainkat, +termékenyíti TUDatunkat, LÉTrÆ hozza vaLÓságunkat, összTUD.AT|TI LÁTomÁS+OK vezetnek a jÖvŐbe! TE’Rmék, ang. ’their make’ kiejtése {dermék} jelentése: gyÁRtMÁNYuk, ebben rejtŐZik a tÜNŐ TEREM✞és, ezt üldözzük EGY ÉLeten ÁT, HÚnoR és mAGYar két DALia, LÉTrÆjŐ a közŐS ÉNek! EGYelőre ennyi >> SOULॐ on TEmpLE!
ÜldŐZlettel,
Nomen Est Omen 4ever
Első fejezet
2030. július. 10. 16:09 – Kuala Lumpur, Malajzia
Piros robogó haladt a keskeny utcákon, egy kisebb forgalmi dugóban kerülgetve az autókat. Több kereszteződésen, néha már sárga lámpa alatt suhant át. Távolabbról szirénák hangját lehetett hallani, különböző irányokból dudálásokat. A kismotoron ketten ültek, egy fiatal fiú vezette azt, mögötte hasonló korú lány ült, mindketten bukósisakot viseltek. A sisak alól kilógott az utas hosszú, barna haja, amit a menetszél fodrozott. Kanyarogva, szlalomozva mentek a kissé lejtős úton, néha a robogó hangja megemelkedett, ahogy a fiú újra és újra gázt adott. Egy magasabb épület mellett haladtak el, a ház oldalán hirdető plakát, mely egy mobiltelefon társaságot hirdetett, hatalmas betűkkel a „Beszéljük meg” szlogen volt olvasható. A lenyugvó napnak izzó vörös korongja bevilágította az utcákat, ahol szájmaszkos emberek siettek dolgukra. Újabb kereszteződés következett, a robogó mögött egy ételszállító furgon haladt nagy iramban. Az egyik zöldjelzésnél a fiú kénytelen volt hirtelen belefékezni, mert a járdaszegély mellett parkoló autók takarásából elé ugrott egy kutya. Éles fékcsikorgás volt hallható a motor mögül, míg az eb visszaszökkent a járdára,de a kisbusz már nem tudott megállni, neki csapódott a robogó hátuljának. A scooter az ütközés lendületétől berepült a kereszteződésbe, a fiú és a lány leestek róla, testük pördült néhányat az aszfalton, majd mozdulatlanul feküdtek az úton egymástól néhány méterre. Közben a motor felpattant a járdára és belerepült egy szemközti üzlet kirakatába. Mindenhonnan hangos fékezés volt hallható, a kereszteződésben megállt minden jármű, a gyalogosan közlekedő emberek is megmerevedtek. A balesetet okozó sofőr kipattant a furgonból, és az élettelennek tűnő, vérző testek felé szaladt, mobiltelefonja után kapott és remegő kézzel ütötte be a mentők számát, miközben távolabbról egy hatalmas csattanás hallatszott…
Mentősök rontottak be a kórház sürgősségi ajtaján. Az első hordágyon egy fiatal lány feküdt, arcát és testét sérülések borították. A másodikon egy srác, kevésbé összetörve, bár lábai és karjai neki is több sebből véreztek. Az érkező ügyeletes orvos kérdőn nézett a kollégáira, míg a vele érkező ápolók sietve tolták a kerekeken guruló ágyakat a vizsgáló felé. A mentős megköszörülte a torkát és elkezdte sorolni:
– 19 éves lány, motorbalesetet szenvedett, a sisakja eltört, koponyasérülése van, valószínűsíthető agyi bevérzés, szubdurális vagy epidurális hematóma gyanúja. Gerince tapinthatóan épp, jobb lábán térd alatt körülbelül tíz centivel a sípcsontja megrepedt. Az egész testén, több helyen kisebb-nagyobb zúzódások vannak – majd egy másodperces szünettel folytatta – A másik sérültünk 21 éves fiú, ő vezette a motort, enyhébb sérülésekkel, jobb alkarján csonttöréssel, szintén eszméletlen a baleset óta. A sérültek…
– Testvérek – fejezte be a főorvos a mentőtiszt mondatát. Jól tudta, mert egy közeli barátjának gyermekei feküdtek a hordágyakon.
– A lányról azonnal koponya CT-t kérek, vizsgálják, hogy belső vérzése van-e, a műtő álljon készen, mire megvannak az eredmények! Bemosakszom, ha azonnal műteni kellene – adta az utasítást az orvos. A fiú sérüléseit lássák el, teljes kivizsgálást kérek róla is!
– Dr. Rahman! – szólt az ügyeleti központos – Most szóltak vissza, a másodjára hívott rohamkocsi orvosa már csak a halál beálltát tudta azonosítani a helyszínen, a két utcával odébb történt teherautó balesetnél! – a doktor rezignáltan nyugtázta a rosszhírt.
Egy félórával később megérkeztek a szülők, mindketten távolabb dolgoztak otthonuktól. Az apa zavarodottan, az anya csendesen sírdogálva lépett az információs pulthoz. A nővér tájékoztatta őket a körülményekről. Majdnem húsz perce vártak a műtő előtt, de már napoknak tűnt nekik, mikor az ajtón végre kilépett dr. Rahman.
– Nos, a jó hírem az, hogy Adam állapota stabil, a jobb alkartörésen kívül nem szenvedett semmilyen komolyabb sérülést, hamar rendbe fog jönni. Zara sajnos nem volt ennyire szerencsés, felfedeztünk egy kisebb vérömlenyt a koponyájában az első CT során. Érthetetlen, de a második képalkotó vizsgálat után már nem találtuk sehol a bevérzést, ezért még egy ellenőrzést tettünk. Teljesen felszívódott, nem kellett felnyitnunk Zara koponyáját! Még nem tapasztaltam ehhez hasonló, gyors regenerációt. Igazi csoda… de ennek ellenére kómába esett, nagyon sajnálom… nem tudni, mikor tér magához… bízva abban, hogy ez bekövetkezik. – fejezte be az orvos együtt érzően, lesújtva.
Az anya keserves zokogásba tört fel, az apa megszédülni látszott a hallottaktól. A doktor odakísérte őket a kórházi váró padjaihoz, leült velük, majd újabb mondatba kezdett.
– Nézzétek, nem akarlak titeket hiú reményekkel táplálni, mégis azt mondom, hogy Zara esetében jó esélyek vannak, hiszen most tapasztaltunk tőle valami egészen rendkívülit. Az őt ért sérülésbe nagyon sokan belehaltak volna, de a koponyán belül keletkezett bevérzése egy félórán belül teljesen felszívódott és regenerálódott, ezért ébredés esetén agykárosodástól sem kell tartani. A kóma nem éppen szerencsés állapot, de az agy így adja meg a legnagyobb esélyt a saját gyógyulására. Olyan, mintha tartalékáramkörre kapcsolná a test nagyrészét a javításának érdekében. Ettől eltekintve az állapota stabilnak mondható. Talán nagyobb Zarában az életerő, az élni akarás, mint bármelyikünkben. – halkult el végül.
– Köszönjük Ethan! – válaszolt az apa elcsukló hangon, kissé elsírva magát a csökkenő feszültség, az ébredő remény hatására.
Az orvos nem is tudta, hogy mennyire a lényegre tapintott, hogy jobb enyhülést semmiképpen sem hozhatott volna a két meggyötört embernek. Átvillant rajtuk Zara egész lénye, a születése, az élethez való ragaszkodása, az életszeretete. Édesanyja a szülésekor majdnem egy teljes napot vajúdott vele, egészen pici baba volt, alig több mint két kilósan született, fel sem akart sírni, a szülésznő majdnem biztos volt benne, hogy elveszítik. Nem így történt. Van olyan ember, akit semmi sem téríthet le az útjáról! Hathetes korára beérte súlyban a többi gyereket, sokat mosolygott, rendkívül gyorsan fejlődött a teste és az intellektusa is, sosem volt beteg. Kiegyensúlyozott, könnyen tanul, nem mellesleg gyönyörű is. Sötétbarna hajával, mandulavágású szemeivel, angyali arcával, nőies, karcsú alakjával mindenki figyelmét felkeltette, bárhol jelent is meg.
Az anya vigasztalódott kissé, mert érezte, a doktornak igaza van, a lánya nem adja fel, ismét küzdeni fog, ahogy mindig is tette. Sosem adta fel, most sem lesz másként…
– Mikor láthatjuk a fiúnkat? – törte meg a csendet az apa.
– Reggel, akkor fog valószínűleg ébredezni.
– Zarához is bemehetünk majd?
– Természetesen! Sőt, mindig is úgy gondoltam, hogy a kómában lévő személyek érzik szeretteik jelenlétét. A tudat valahogy üzen az agynak, hogy nagyon várnak rá, és már fel kellene oldani a biztonsági korlátozást, ha minden rendben. – mondta az orvos – Holnap reggel Adam látogatása után bemehettek a lányotokhoz is. Addig próbáljatok pihenni kicsit! – fejezte be végül dr. Rahman.
– Rendben, még egyszer nagyon köszönjük Ethan, jó éjt!
– Nektek is! – majd fáradtan távozott az orvos, míg a szülők egymásba karolva, fájó szívvel hagyták el az épületet.
2030. szeptember 21. két hónappal és tizenegy nappal később
Szűzanya Bazilika mellett, Copacabana, Bolívia
A három turistalány megállt pár lépésre a nagytemplom bejáratától, egyikük levette a hátizsákját és egy ásványvizes palackot emelt ki belőle. Közben folytattatta a beszélgetést a mellette ácsorgó barátnőjével, míg a másik bámészkodott.
– Ne már Sophia! Nem mondod komolyan, hogy elhiszed azt a sületlenséget, miszerint léteznek ezek a gyíkemberek vagy mik? – majd kortyolt az üvegből.
– Én nem azt mondtam, hogy elhiszem, hanem azt, hogy bármi lehetséges! Mennyivel hihetőbb, hogy Évát egy kígyó győzködi, csábítja a bűnbeesésre, vagy az, hogy az egész emberiség egy emberpártól származik?
– Ez övön aluli volt! – vágott közbe a vöröses, göndör hajú lány, miközben félrenyelte a vizet, ezért köhögve köszörülte torkát, majd a nyakában lógó keresztet féltve megmarkolta és folytatta – A vallásomat, ezzel pedig a hitemet is megkérdőjelezni nem szép dolog, sőt igazán sértő és…
– Ugyan Charlotte, állj már le! Gyermekkorunk óta barátok vagyunk. Dehogy sértegetlek! Pontosan arról beszélek, hogy szerintem bármi előfordulhat, a te elképzelésed a világról ugyanannyira, mint a többi emberé. Lehet, hogy ez a két sztori valahol találkozik. Beszélő kígyó, Reptiliánok, neurobiológusok által kutatott hüllőagy… Én is tudom, sok elmélet nagyon meredek, de azért nem tartok ostobának másokat, mert tőlem eltérő gondolataik vannak, vagy más dolgokban hisznek. Te se tedd Charli! Ne ítélj, hogy ne ítéltess… – mosolyodott el Sophia – és bocsásd meg ezt nekem, de a vallás és a hit két külön fogalom!
– Nekem ez akkor is sok! De igazad van – vonult vissza a lány és a másik felé fordult – Te mit gondolsz erről Maggie?
– Engem hagyatok ki belőle, mert egy cseppet sem érdekel az egész! Én csak gyönyörködöm és ti is jobban tennétek… Sophie, jól vagy? – ült ki az ijedtség Maggie arcára, Charlotte is visszarántotta a tekintetét Sophiára. A kékes-fekete hajú lány meredten állt, mint egy viaszbábú, szürkés szemei ezüstösen ragyogtak, a következő pillanatban összecsuklott és elterült az utca kövén. Barátnői próbálták azonnal ébresztgetni az ájult Sophiát, de annak lezárult szemhéjai meg sem rebbentek. A hirtelen eszméletvesztés hatására a lányok a bénító ijedtség után orvosért kezdtek kiabálni, míg az emberek köréjük sereglettek. Páran óvatosan felemelték a testet, majd egy közeli padra fektették. Egy idősebb férfi a tömegben kecsua nyelven beszélt a telefonján, majd letette és az öntudatlan lányhoz lépve vizsgálódni kezdett. Az arcát Sophie szája elé tartva érezte a levegő kiáramlását a lány tüdejéből, mialatt kitapintotta pulzusát, ami zakatolt, akár egy gyorsvonat. Finoman szétnyitotta két ujjal a jobb szemét. Meglepődve hátrahőkölt, Sophia szivárványhártyája grafitszerűen csillogott és ezüstös színű szikrák cikáztak benne…
Machu Picchu, Cusco megye, Peru
Az éjjeli órákban már egy lélek sem volt a sziklacsúcson, de ekkor egy sötét sziluett érkezett. Megállt a Huayana Picchu tetején, kezében valamilyen furcsa, kéken világító eszközt tartott. A szerkezet egy másodperc alatt szétnyílt, majd egy hologram jelent meg felette, a Föld kicsinyített mása. Rajta különböző színű pontok villogtak a bolygó számos pontján, melyek között hol kisebb, hol jóval nagyobb távolságok voltak. Az idegen maga elé tartotta a készüléket, annak aljából előtűnt egy maroknyi vastag, ezüstszínnel izzó, hegyes karó, amit kilőve az alak lába elé, az azonnal belefúródott a sziklába, hang nélkül, mint forró kés a vajba. Maga mögött durván öt centi átmérőjű, kör alakú lyukat hagyva, ment le a járat. Az eszköz ekkor ezt a helyet is feltette a villódzó jelek közé, majd összezárult. Az alak visszacsúsztatta a pisztolyra emlékeztető dolgot egy tartóba, a kabátja alá, ahol hónalja alatt egy kéken fluoreszkáló, hosszú, kardszerű kés függött. Lehajolt a lyukhoz, beletömött néhány követ, felállva földet rúgott rá és alaposan megtaposta. Többé nyoma sem volt a résnek. Sarkon fordulva elindult a csúcsról lefelé. Már egy jó ideje haladt, amikor neszt hallott egy közeli bokorból. Ekkor megjelent a zaj forrása, egy 200 kilós, pápaszemes medve személyében. Felhördülve rárontott a csuklyásra, aki megölelte a hatalmas vadállatot, mint egy gyermek a plüssmackóját. A kapucnija alatt kékes fénybe borult a szeme, ekkor a medve teste azonnal elernyedt, az rögtön álomba zuhant. Az idegen kényelmesen elfektette a ragadozót, végigsimított a hátán és folytatta az útját lefelé a hegyről.
2030 július 11. az eredeti idővonal szerint
Kuala Lumpur Kórház, Malajzia
A szülők korán visszaérkeztek a kórházba, látszott rajtuk, hogy szinte egy szemhunyásnyit sem aludtak. A recepción az ügyeletes nővér útba igazította őket. Türelmetlenül igyekeztek Adam kórterméhez, talán bűntudatuk is volt, hiszen a fiú szerencsére nem szenvedett komolyabb sérülést, így miután megtudták, hogy rendben van, már csak Zara körül jártak gondolataik. Pedig ugyanúgy szerették mindkettőt. A szülők huszonöt évnyi házasság után is imádták egymást és gyermekeiket. Az Evens család nagyon összetartó volt, Zara és Adam nemcsak testvérek, de elválaszthatatlan barátok is voltak a lány születésétől fogva. Míg a kórterem felé haladtak, a gyomruk összeszorult a gondolattól, hogy Adammal egy ennyire rossz hírt kell közölniük Zaráról, miközben még ő is összetörten fekszik. Elérték az ajtót, az asszony lassan nyomta le a kilincset, nehogy megriassza esetleg még pihenő fiát. Adam valóban aludt. Ahogy a szülők megpillantották sebhelyekkel tarkított arcát, begipszelt, törött karját, néhány könnycsepp ismét a szemükbe gyűlt. A kórteremben két embernek volt hely, de csak Adam tartózkodott bent. Az apa csendben odatett két széket az ágyhoz közel, majd leültek. Az anya végig simította Adam bal karját, végül óvatosan megfogta a kezét. A fiú mellkasa lassan emelkedett és süllyedt minden lélegzetvétel hatására. Valószínűleg megérezte szülei jelenlétét, mert néhány perc után ébredezni látszott, hunyorogva, lassan nyitotta ki szemeit. Aztán hirtelen felfogta, hogy mi történt. Az utolsó pillanatokat újra élte az ütközés előtt.
– Zara? – kérdezte hirtelen Adam, arca rémülettel telve.
– Életben van fiam… – próbálta nyugtatni az apja.
– Egyszerűen nem tudtam megakadályozni a balesetet!
– Tudjuk fiam, nem hibáztasd magadat, nem te vagy a felelőse a történteknek, sok szemtanúja volt az ütközésnek – mondta az anya.
– Beszéltünk a rendőrrel, elmondta, hogy történt az eset – próbálta az apa észérvekkel meggyőzni a fiát, hogy elengedje a bűntudatát.
– Hogy van, nagyon megsérült?
– Nincs életveszélyben… viszont kómába esett! – bökte ki az apja, nem tudta folytatni, mert a fia azonnal összetört, némán zokogott.
– Jó esélyei vannak – köszörülte meg az apja a torkát, próbálva menteni a menthetetlen, közben könnycseppeket morzsolt szét az arcán.
– Ismered Zarát – folytatta az asszony férje szavait, hatalmas erőt véve magán, hogy ne sírjon – tudod, hogy neki ez sem akadály, fel fog ébredni hamarosan, minden rendben lesz…
– Látni szeretném – mondta a fiú, ellent nem tűrő hangon.
– Még mi sem láttuk, mivel hozzád jöttünk először, éreztük, hogy hamarosan felébredsz. Reggel megbeszéltük az orvossal telefonon, mivel tudtuk, hogy te is jönni akarsz, nem volt kifogása ellene. Azt mondta, hogy óvatosan mozogj, semmi hirtelenkedés. Rendben?
A fiú bólintott, az apja felsegítette az ágyából, lassan kibicegett a kórteremből a szülei segítségével. Elindultak a hosszú kórházi folyosón a lift irányába. A neurotraumatológia osztályra, ott volt Zara kórterme. Egyfolytában az járt a fejükbe, hogy mikor érnek végre oda. Aztán megálltak az ajtó előtt, az anya ismét óvatosan nyomta le a kilincset, miközben át futott az agyán, hogy bárcsak egy hirtelen ajtónyitással fel tudná ébreszteni lányát, de semmilyen zavaró mozdulatot nem akart volna okozni Zarának. Beléptek csendesen, a lány csak ott feküdt, mintha aludna. Infúzióval a karjában, rákötve az EKG monitor, ami csendesen pittyegett lassú, kiegyensúlyozott szívritmussal. Az arcán kisebb-nagyobb sebhelyek voltak, feje bekötözve, jobb lába térd alatt begipszelve. Hosszú, barna haja mellette feküdt a hófehér lepedőn, halovány sápadt volt, mégis inkább tűnt békésen alvónak, arcvonásai határozottak, megnyugtatóak, fájdalomnak nyoma sem volt. Ez kissé mindegyikükben enyhülést hozott, miközben az ágya mellé lépkedtek.
– Itt vagyunk kislányom, mindannyian – fogta meg az anya a lánya kezét – most már minden rendben lesz…
Semmilyen visszajelzés nem érkezett, ismét elragadták őket az érzelmek. Egy picit sírtak, mialatt az EKG halványan másképp csipogott fel, mintha a lány próbálta volna vigasztalni őket. Erőt gyűjtöttek, összeszedték magukat. Egy darabig csak csendben üldögéltek mellette, kicsit később elkezdtek halkan beszélgetni. Nem igazán tudták, hogy mit tegyenek, abban bíztak, hogy a közelségük segíti Zara gyógyulását. Ott feküdt előttük, látszólag minden rendben, ő mégis saját testének néma foglya, ha egyáltalán jelen van. Szemei lehunyva, szája, arcizmai mozdulatlanok, légzése, pulzusa lassabb, de teljesen úgy fest, mintha csak aludna. De akkor miért nem ébred már fel? Ez a várakozás csak erősödött, felőrölte az idegeiket, de maradt a tehetetlenség…
– Adam, Dr. Rahman azt mondta, ma még bent kell maradnod, megfigyelés alatt, de holnap már haza jöhetsz velünk, ha minden oké – mondta az apa.
– Szívesen bent maradok – válaszolt a fiú. Legalább addig is a húga közelében van. Szíve szerint csak ült volna a húga ágya mellett, amíg az fel nem ébred.
– Szabadságot vettem ki – folytatta az anya– A helyzet miatt…
– Bármikor eljöhetek én is, ha szükség van rám, erről biztosítottak a cégnél – tette hozzá az apa. Fontos pozíciót töltött be, nem tűnhetett el hetekre, és a megélhetésüket továbbra is biztosítani kellett.
Újabb rövid csend következett, majd kinyílt a kórterem ajtó, Dr. Rahman lépett be rajta, igyekezett jó híreket hozni a családnak.
– Sziasztok! Az este elvégeztünk még néhány tesztet és bátran mondhatom, hogy kiváló eredményekkel zárultak. Az agy minden alapvető funkciót ellát, légzést, vérkeringést saját maga szabályozza. Nem kell semmit fenntartanunk mesterségesen. Ez nagyon jó jel!
– Mikor tér magához? – kérdezte Adam
– Ahogy már azt a szüleidnek is mondtam, sajnos erre választ nem tudok adni. Nagy szükség lesz a türelmetekre – figyelmeztette az orvos a családot – Ha bármiben tudok segíteni, kérdésetek van, nyugodtan keressetek. Mondanom sem kell, hogy mennyire szívemen viselem Zara sorsát! – születésétől fogva ismerte őt, gyakran találkoztak, az apjával gyerekkoruk óta barátok voltak.
– Nagyon hálásak vagyunk Ethan – mondta az apa, majd elköszöntek tőle. Dr. Rahman kilépett az ajtón, fejében kavarogtak a gondolatok, reménykedett Zara ébredésében. Ismét egyedül maradtak a szobában, Adam végig simított húga arcán, leült az ágya melletti székre. Halkan beszélgettek arról, miket fognak csinálni együtt, amikor Zara magához tér. Leginkább a lány kedvenc dolgait sorolgatták, mintha győzködni próbálták volna őt, hogy jobbat is tehetne, mint itt hosszan, ébredések nélkül alszik. Az emberi lélek magával ragadó! Ügyes praktikái vannak arra, hogy a lehetetlenből is építkezzen. Ébresztgetni valakit a kómából azzal, hogy nagyszerű dolgokat ajánlunk neki, egyszerre szánalmas és hittel teli. Végül teljesen elcsendesedtek. Azt érezték, aludni akarnak a kórterembe a lánnyal együtt, hogy együtt ébredhessenek vele. Kicsit el is szenderedtek, megnyugtató volt Zara közelsége. Néhány óra múlt el így, gondolataikba merülve, néha félálomban. Ismét nyílt az ajtó, egy nővérke lépett be, csendesen köszöntek egymásnak, kicserélte az infúziót, majd távozott. Már több mint egy teljes nap telt el a baleset óta, ami nem soknak mondható sima körülmények mellett, de ez esetben már végtelen időnek kezdett tűnni. Beesteledett, végül a szülők visszakísérték Adam-et a kórtermébe, óvatosan megölelgették, majd elköszöntek tőle és hazaindultak. Újabb álmatlan éjszaka következik számukra. A fiú sajnálattal kísérte őket a tekintetével, míg távoztak, érezve, mit élnek most át. Lelkiismeret furdalással telve üldögélt az ágyon, nem tudott aludni, csak zakatolt az agya.
– Talán ha másképp csináltam volna valamit, ha másik útvonalon megyek… – felkelt az ágyából és visszaindult Zara kórtermébe.
A kórház folyosója teljesen üres volt, éjfél körül járt az idő. Nem tartózkodott ügyeletes a pultnál. Esetleg egy betegnél van – gondolta a fiú. Azon aggódott, nehogy a liftajtó nyitódását meghallja valaki, és visszaparancsolja az ágyába, de nem érdekelte, úgyis felmegy a húgához, bármit mond. Végül a felvonó kinyílt, de semmi mozgás. Felérve a hatodikra, a traumatológián csendben szendergett az éjszakás nővér az asztalára dőlve, kicsit mozdult a lift tompa neszére, de aludt tovább. Adam végül ismét elérkezett az ajtóhoz. Csendesen belépett, az ágyhoz ment, a székek még mindig ott voltak, ahol hagyták. Az EKG monitor este sokkal hangosabbnak tűnt, ez a húga szívének monoton dallama… Torka összeszorult, fojtogatták a könnyek. Mi van, ha mégsem ébred fel? Vagy csak hosszú évek múlva? – nem bírt szabadulni a gondolataitól. Közelebb húzta a széket, a fejét lehajtotta a lány kezéhez.
– Bár csak én feküdnék itt helyetted! – mondta ki maga elé dühösen.
Erre hirtelen erős hangeltérés volt hallható az EKG monitor felől, mintha a húga leszidná, hogy ne beszéljen hülyeségeket, egyiküknek sem kellene itt feküdnie. Adam abbahagyta az önostorozást, ezzel nem segít, Zarának most nyugalomra van szüksége. Jó érzésekre, pozitív energiára. Megsimogatva a húga karcsú alkarját, visszafektette fejét a lány kézfejére és álomba merült. Eljött a reggel, Adam kábán tért magához, nyaka fájt a furcsa alvási pozíció miatt. Ránézett húgára, minden változatlan volt. A délelőtt gyorsan telt, megtörtént a reggeli vizit, Adamnél mindent rendben találtak, így már hazaindulhatott volna, de nem akarta elhagyni a kórházat. Édesanyja érkezett érte, de ő sem akart menni. Csak vártak! Üres tekintettel, szótlanul ültek Zara szobájában. Reménykedve abban, hogy hamarosan felébred. Az anya friss, vágott virágot hozott a lányának, melynek illata megtöltötte a kórtermet.
A város másik felén az apa az irodájában, az íróasztalánál ült, előtte kinyitott főkönyv feküdt az asztalon. Tekintete már percek óta a falon lévő képen pihent, melyen ő volt látható a családjával egy nyaraláson. A gyerekek még kisebbek voltak, körülbelül négy éve készült a kép. Érezte, ahogy torka kiszárad, nyelni próbált, de az a gombóc csak nem akart eltűnni a torkából. Minden olyan értelmetlennek tűnt. Hirtelen becsukta a könyvet, majd felállt az asztaltól. Egyszerűen nem tudott maradni, Zara közelében akart lenni azonnal. Útközben megállt az öccsénél, felvette majd tovább haladtak a kórház felé. Nem sokat beszéltek, mert már nem volt mit. Telefonon, órákon keresztül próbált lelket önteni Dan a bátyjába, de ez most nem ment. Aaron nagyon mélyen volt, nem lehetett kimozdítani a melankóliából. Megértette, nem is próbálkozott. Végül mégis kérdezett, mivel nagyon feszült csend volt.
– Keisha hogy bírja?
– Változó – zökkent ki Aaron a gondolataiból – Néha összeroppan, zokog, majd ismét megtelik reménnyel, alapvetően jobban, mint én. Nem sírok, de nem is tudok olyan reményteli lenni, mint ő.
– Aaron tudom, nehéz, de ez bármikor változhat – mondta csendesen Dan.
– Igen, igazad van. Egyszerűen csak fojtogat ez az egész – fejezte be Aaron. Ismét csend lett az autóban, halkan szóltak a hírek a rádióból, nem figyeltek rá, csak háttér zajként töltötte be a teret, elvegyülve a motor hangjával
„… a Richter-skála szerinti 7-es erősségű földrengés rázta meg Pápua Új-Guineát, az áldozatok száma több ezerre tehető, nagy erőkkel folyik a túlélők keresése, míg a szigetet már szökőár is veszélyezteti. – Ismét vulkánkitörések várhatóak a Hawaii-szigeteken. A geológusok és a vulkanológusok arra figyelmeztetnek, hogy további hasadékok nyíltak a Kilauea vulkánon, a csendes-óceáni tűzgyűrű törésvonal mentén Kaliforniát is katasztrófák sújthatják az elkövetkezendő hetekben.– Újabb vakcinákkal kísérletezik Japán, hogy megfékezze a SP1K3 védőoltás által mutálódott adeno vírust.– Az ENSZ továbbra is „A Nagy Újraindítást” alkalmazná programként, a romokban heverő világgazdaság élénkítésére, figyelmen kívül hagyva a tagországok akaratát. – Egyre növekvő agresszióhullám söpör végig az egész világon, a jelenségre nincsen magyarázat, nem köthető, sem életkorhoz, sem nemhez, sem társadalmi osztályhoz…”
– Vigyázz! – kiabált Dan ijedten Aaronnak, aki a fékre taposott, így keményen megrántotta őket a biztonsági öv. Az úton egy harminc körüli férfi botorkált át, nem törődve a négysávos út forgalmával. Az autó lökhárítója durván tíz centire állt meg tőle, Aaron dühösen, hosszan nyomta a dudát, míg az alak megállt, feléjük fordul. A szélvédőn keresztül bámult rájuk, arcán semmilyen érzelem, tekintete üres, ijesztően nem emberi volt. Újra elindult, továbbra se nézett körül, csak ment át a sebesen haladó kocsik között, dudálások, hangos fékcsikorgások kísérték. Ők elindultak míg Dan leengedte az oldalablakot és utána kiabált.
– Meg akarsz halni te bolond? – fejcsóválva nézte a férfit, aki közben elérte a járdát – Megúszta! Legalábbis egyelőre… Mitől lesz valaki ilyen? A hideg kiráz tőle! Mint valami zombi…
– Egyre többen válnak gondolkodásra képtelenné – sóhajtott egyet Aaron az ijedtségre – a vesztükbe sétálnak ész nélkül, és másokat is magukkal rántanak! A sofőr, aki elgázolta a gyerekeimet, saját állítása szerint bebambult… – ettől feldühödve folytatta – Bebambul vezetés közben! Érted ezt? Az emberek nagy többségét eddig sem kedveltem túlzottan, egyre jobban unom az elcseszett világot ezzel a rengeteg holdkórossal! – közben egy mentőautó száguldott el mellettük szirénázva. Végül megérkeztek a kórházhoz, a parkolóján szinte átfutottak. Dan most jött vissza egy üzleti útról, az első géppel indult haza, ahogy megtudta a hírt. Első alkalommal látogatta meg szeretett unokahúgát, aki már több mint két napja kómában van. Amikor beléptek a kórterembe, Keisha és Adam feléjük nézett. Csendesen köszöntek, a fiú megölelte nagybátyját. Gyakran találkozgatnak, rengeteget beszélgetnek, de ez most nem ment. Dan megállt unokahúga ágya mellett, sajnálkozó pillantásokkal nézte Zarát, majd megpuszilta fejét. Végül leültek, majd suttogva váltottak egy pár szót. Furcsán úgy érzeték, talán zavarják a beteget, miközben fel sem tudnák rázni ebből az „álomból”. Próbálták terelni figyelmüket a helyzetről, teljesen hétköznapi dolgokról zajlott a beszélgetés, az órák csak teltek, a szokásos nevetések elmaradtak. Próbáltak kialakítani egy új napi rutint, nem lehet tudni, hogy meddig tart ez az állapot. Mindenki egyet értett abban, hogy valamelyikük mindig a lány közelében lesz. Ezalatt észrevehetetlen módon Zara jobb kezének mutatóujja egy picit megmozdult, mint valami enyhe idegrángás. Hirtelen az EKG monitor éles, gyors hangon kezdett csipogni, a jelenlévők halálra dermedtek, az események felgyorsultak a pillanat törtrésze alatt! Zarának felpattantak a szemei, sikoltott és görcsbe rándulva felült az ágyban, mint akinek az egész testén óriási energia száguld keresztül. Majd visszazuhant a párnára, ismét eszméletlenül. Az ajtó kinyílt, egy nővérke rohant be a kórterembe, az ágyhoz lépve azonnal ellenőrizte a műszereket, míg a családtagok lesokkolódva az ijedtségtől, lebénultan vártak. Az EKG hangja megint normálissá vált, lüktető, kiegyensúlyozott szívritmus hangja lett. A lány orvosa is megjelent perceken belül, majd nagyon gyors vizsgálódásba kezdett.
– Mi történt? – kérdezte közben az ápolónőtől.
– Nem tudom doktor úr! Jöttem a vészjelző miatt… – kissé megemelve vállait
– Egyszer csak sikítva felült az ágyban, majd ájultan zuhant vissza a párnára…
– Értem.
Óvatosan szétnyitotta két ujjal Zara szemhéját, belevilágított a szemébe egy tompa fényű ceruzalámpával, utána reflexeket ellenőrzött. Az egész család lélegzetvisszafojtva várta az orvosi diagnózist. A vizsgálatok után, dr. Rahman mosolyogva fordult feléjük.
– Zara felébredt a kómából, már valóban csak alszik!
Az orvos elmondta, hogy Zara hamarosan magához tér, a látott jelenet pedig azzal magyarázható, hogy az utolsó emlékkép, a baleset pillanata beszorult a rövidtávú memóriájába. Megesik a sokkos állapotból azonnal kómába zuhanó sérültekkel. Mikor felébrednek a kómából, az információt akkori történésként élik meg egy rövid pillanatra. A családot megrohanták a végtelen feszültség utóhullámai, egyszerre sírtak és nevetek örömükben, tudták, hogy már nem hiába várják Zara ébredését. Az orvos végül magukra hagyták őket a beteggel. Csendesen beszélgettek, még hosszú órákat vártak és a teljes kimerültségtől végül mindannyian ülőhelyzetükben elszenderedtek.
Ébredezetek, meggyötört arccal, de boldogan. Zara természetesen még aludt, de végre már nem csak feküdt, hanem kicsiket mozdult is álmában. Dan lement kávéért a kórház lobbijában lévő automatához. Míg távol volt, Zara magához térve kinyitotta szemeit, családja mosolyát látva ő is elmosolyodott.
– Hogy vagy kislányom? – kérdezte az anyja. Zara értetlenül nézett rá, arca először csodálkozóvá, majd ijedtté vált.
– Baj van kicsim? – szólította meg az apja is, míg Adam arcáról eltűnt a mosoly húgának zavart arckifejezését látva.
– Mi a baj Zara? – vágott közbe Adam
– Nem értem, amit beszéltek! – szólalt meg Zara.
Dermedt arccal néztek a lányra, a döbbenet mozdulatlanná tette őket.
– Mit mondtál kislányom? – kérdezte vissza az apa erőltetett nyugalommal.
– Nem értem, amit beszéltek apa! Mi történt? – a lány kétségbeesett, kezdte azt hinni, hogy megbolondult – Mi folyik itt? – hallva a saját remegő hangját, mondatait, ami teljesen érthető volt. Számára. Közben a családtagjai teljesen érthetetlenül beszélnek hozzá és egymáshoz. Anyja az idegösszeroppanás közelében járt, az apja feltépve a kórterem ajtaját kikiáltott rajta valamit, persze ő ezt sem értette…
– Azonnal hívják az orvost – kiabálta Aaron egy nővér felé, aki felkapta a telefont, hogy szóljon Dr. Rahmannak. Közben ezt a jelenetet látva, az érkező Dan kiejtette kezéből a papírpoharas forró italokat, és rohant a kórterembe.
– Mi történt? – kérdezte a bátyját, miközben belépett a helyiségbe.
– Nem tudjuk, egyszerűen nem értjük, amit Zara beszél. Azt mondta az orvos, hogy véleménye szerint semmilyen agyi károsodást nem szenvedett. Talán tévedett, nem tudom – hadarta Aaron.
– Nyugalom, ez nem biztos, hogy agyi károsodás, még bármi lehet – szólt Dan. Zara végignézve ezt a jelenetet, legszívesebben sírva fakadt volna, nem értett semmit az apja és nagybátyja közötti beszélgetésből. Dan elindult felé, próbálva megnyugtatni a lányt egy enyhe mosollyal. Egyedül az ő arca volt higgadt, ez kicsit megnyugtatta a lányt.
– Mi a baj kicsim? – kérdezte, ami Zarának teljesen érthetetlen mondat volt.
– Nem értem, amit beszéltek – próbálta Dannel is közölni, aki meglepődött.
– Én viszont értem, amit mondasz, nyugodj meg – válaszolt Dan, ugyanazon a módon, ahogy Zara kommunikált. A lány arcáról kissé eltűnt a feszültség, míg a családja értetlenül nézett rájuk. Dan hátrafordult feléjük, mondott nekik valamit, amit ő ismét nem értett.
– Zara kínaiul beszél, egészen pontosan mandarin nyelvjárásban, teljesen tökéletes módon – mondta Dan, miközben tudta, hogy a lány soha nem beszélt ezen a nyelven. Zara nagyon jól beszélt angolul, de a maláj nyelven kívül mást nem ismert. Legalábbis a baleset előtt. Dan viszont kiválóan beszélt kínaiul, kellett számára az üzleti életben. A lány felé fordulva kínaiul folytatta.
– Semmit nem értesz abból, amit a többiek mondanak?
– Egy szót sem, a nevemen kívül.
– Értem. Még nem tudjuk mi történt, de megoldjuk. Valamit még tudnod kell, kérlek, próbálj meg higgadt maradni. Körülbelül három teljes napig kómában voltál! – picit várt, hogy a lány elfogadja a hallott információt – Most beszélnem kell velük is, mert meg vannak ijedve, csakúgy, mint te. Néhány órával ezelőtt abban sem voltak biztosak, hogy valaha tudnak-e veled újra beszélni! Te most kínaiul beszélsz, ők malájul, ahogy te is a baleseted előtt. Kérlek, nehogy elkeseredj, minden rendben lesz! – fejezte be Dan, a lány csüggedni látszott – Nézz rám! – szólt a nagybátyja határozottan – Minden rendbe fog jönni! – Zara félelemmel a szemében, de bólintott. Ebben a pillanatban lépett be Dr. Rahman a kórterembe. Miután közölték vele az egészet, először csak ledöbbenve, tétován állt a helyzet előtt. Soha a praxisában még csak hasonló sem fordult elő, így semmi okosat nem tudott mondani. Amíg beszéltek, Zara gondolatai cikáztak.
– Három napig kómában voltam! Mi lett volna, ha fel sem ébredek? Tehát majdnem meghaltam! A baleset pillanatától az ébredésig csak egy szemvillanásnak tűnt az egész. Eltelt három nap! – Émelygés fogta el a gondolattól, hogy napokig egy kórházi ágyon feküdt, álmok és idő nélkül. Igyekezett elterelni a figyelmét, ezért felülve próbálta megérteni, hogy miről beszélgethetnek a körülötte lévők, de sikertelenül.
– Mindenképpen el kell végeznünk további vizsgálatokat, megpróbáljuk kideríteni az okát – közben arra gondolt az orvos, hogy milyen meglepetéseket tartogat még számára Zara. De erre nem is kellett tovább várnia, mert a következő pillanatban a lány mindkét kezével a fejéhez kapott. Az addig tompán lüktető kisebb fejfájása iszonyatos erejű fájdalomba csapott át. A halántékainál fogva próbálta a koponyáját egyben tartani, mert úgy érezte, hogy azonnal felrobban. Közben lehunyta a szemeit, a combjai irányában fordítva a tekintetét. Senki sem látta, hogy a szemhéjai alól villanó, hófehér fény csap ki a másodperc egy tört részéig. Ekkor a gyötrő kín azonnal elmúlt, mintha elvágták volna, úgy érezte, megtelik erővel.
– Jól vagy kislányom? – kérdezte ijedten, önkéntelenül az édesanyja. Ekkor a lány felemelte a fejét, nyoma sem volt a megtörtségnek, tekintete ragyogott.
– Ami azt illeti, jól. Nagyon jól! – válaszolt mosolyogva maláj nyelven. A sajgások minden apró porcikájából eltűntek. A következő momentumot egy határozott csend töltötte ki, végül egyszerre kérdezték szinte mindannyian.
– Újra beszélsz malájul?
– Nagyon úgy fest a dolog.
– Ezt most megérted? – kérdezte Dan kínaiul
– Tökéletesen! – válaszolta a lány szintén mandarin nyelven.
Az első csodálkozások után hamar eljött a felismerés, hogy ezt az egészet titokban kell tartani, nem voltak kétségeik.
– Személyesen én fogom megírni a zárójelentést! – mondta Ethan – Ha ez kiderülne, szenzációt csinálnak belőle. Olyan hivatalok is felfigyelnének rátok, akiknek nem akartok a látószögébe kerülni. Nem lesz többé normális élete Zarának, ha ennek híre megy. Hazaviszitek őt saját felelősségre, hogy véletlenül se legyen több meglepetés itt a kórházban. Az első CT vizsgálatra ráfogható, hogy hibás volt valamiért – a doktor agya folyamatosan járt – csak én vizsgálom meg őt mostantól fogva. Tudják, hogy gyerekkori barátok vagyunk Aaronnal, senkinek nem lesz gyanús a dolog! – nézett a lány apjára, aki egyetértően bólintott – Ma még bent tartom, ti holnap hazaviszitek a könnyebb ellátásra hivatkozva!
Miután mindent megbeszéltek, dr. Rahman elköszönt tőlük. Természetesen nagyon boldogok voltak mindannyian Zara állapota miatt, de nem tudták figyelmen kívül hagyni, hogy valamiféle csodával van dolguk. Estig bent maradtak nála, tervezték a következő napokat. Végül a lány fáradtnak tűnt, így elköszöntek tőle, hogy pihenhessen. Négyen indultak haza, Dan is Aaronéknál aludt, megkapta a vendégszobát. Egyedül élt, kicsit munkamániás volt, csak rövidebb kapcsolatai voltak. Szeretet egyedül lenni, vagy legalábbis megszokta. Még beszélgettek egy órát, majd mindenki nyugovóra tért. A baleset óta először tudtak végre nyugodtabban pihenni. A kórházban Zara az éjszaka közepén felriadt, a balesetről álmodott. Sokáig volt megragadva a történés az elméjében! Beleégett, mint egy hosszan kimerevített kép a televízió képernyőjébe. A mennyezetet bámulva kattogott, fárasztották a kérdések, amiket magában feltett, nem akart még ezzel foglalkozni. Szerencsésen megúszták mindketten, ez a lényeg. A többi nem számít. Ezzel a gondolattal végre ismét álomba merült.
Másnap dr. Rahman elvégzett jó pár vizsgálatot Zarán, bebizonyosodott, hogy valóban egyáltalán nem károsodott a lány agya, normális eredmények születtek. A leletek nem utaltak elváltozásokra, sérülésekre, az MRI-n és a röntgenfelvételeken sem találtak semmit. Zara emlékei, agyának funkciós, logikai képességei, rövid és hosszú távú memóriája szempontjából úgyszintén normális volt, attól eltekintve, hogy már kínaiul is tudott. Semmi nem adott lehetséges magyarázatot. Ahogy azt már megbeszélték, Zarát hazavitték a szülei, végre ismét otthon volt. A dolgok ekkor kezdtek igazán furcsa irányt venni. A legszembetűnőbb, hogy regenerálódási üteme messze meghaladta az átlagost. Amíg Adam sérülései a megszokott tempóban gyógyultak, addig Zarának napokon belül eltűnt minden kisebb-nagyobb zúzódása, horzsolása, forradásokat sem hagyva maguk után. Úgy döntött, hogy leszedi a gipszet a lábáról, mert nem érzett fájdalmat alatta. Természetesen sípcsontját olyan tökéletes állapotban találta, mintha soha el sem tört volna, nemhogy pár napja. A családja félve nézte az egész dolgot, Zara megváltozott. Sokkal komolyabbá vált, a különös körülmények miatt inkább kerülte az embereket. Bár továbbra is az a kedves, mosolygós lány maradt, viszont ő maga is érezte, hogy nem csak új képességei vannak, de új tulajdonságai is. Például, hogy folyamatos információéhsége volt a világban zajló napi történésekről. Így történt az, hogy szokásával ellentétben egyik reggel bekapcsolta a tévét is, mert már minden újságot kiolvasott. Gondolta végiglapozza a hírcsatornákat, aztán neki esik a laptopjának. A telefonja darabokra tört a balesetben, az apja mára ígérte, hogy hoz neki egy újat. A hatalmas képernyőn megjelent egy éppen aktuális program, stúdióbeszélgetés folyt rajta: „tehát, úgy gondolja professzor, hogy a jelenlegi technológiai szint egy eléggé visszamaradott fázisa a létező tudományok összes területének? – kérdezte alig bújtatott szkepticizmussal a riporter. – Nos, azt kell, mondjam, igen! Amennyiben az emberiség felnőne, és végre nem azzal lenne elfoglalva, hogy saját elpusztítására tőr, vagy titokban tartson felfedezéseket, akkor hatalmas fejlődés indulna el a tudás minden szegmensében! – Értem – mondta a műsorvezető tettettet érdeklődéssel – Most pedig elköszönünk, mert lejárt a műsoridőnk!”– Zara léptetett egyet, még egyet, majd újra és újra. Reklám hátán, reklám. Az összes hirdetés teljesen felesleges és főleg unalmas információval bombázta az elméjét, próbálva belemosódni a tudatába. Eszébe jutott, hogy miért is utálta a tévé által kínált „szórakozást”. Egyik ostoba műsor a másik után, már éppen ki akarta kapcsolni a készüléket, végül megállapodott egy dokumentumfilmnél. Ritka állatfajokról szólt, melyek a kihalás szélére sodródtak. Adam lépett a nappaliba, leült mellé. Kezében egy tál müzli, mely tejben ázott. Egy darabig várt, majd megszólalt.
– Nem nézünk valami olyat, amit értünk is?
– Ezt hogy érted? – nézett a lány kissé meglepetten.
– Minek bámulunk egy német csatornát? – kérdezte a fiú, míg Zara úgy érezte magát, mint aki egy váratlan pofont kapott. Ezt észlelve Adam elképedve kérdezte – Ugye nem azt akarod mondani, hogy érted? – Zara meglepetten bólintott. Ekkor a fiú elkezdte váltogatni a csatornákat, míg nézte a húgát, az pedig folyamatosan biccentett kicsiket. Adam végül nem talált egyetlen olyan programot sem, amit Zara ne értett volna. Ez letaglózta mindkettőjüket. Ekkor a fiú a könyvespolc mellé lépett, elkezdett róla legyűjteni jó pár kötetet, majd átadta Zarának. Szótárak és idegen nyelvű könyvek voltak, de a lányon egyik sem fogott ki. Felvett egy tollat, majd irkálni kezdett. Ahogy az elméjében megjelent egy nyelv, láthatóan változott az írásképe. Bár még teljes igazolást nem nyert, de nagyon úgy tűnt, nemcsak ért és beszél minden nyelven, de olvasni, sőt írni is képes általuk.
– Ez nagyon durva… – mondta Adam döbbenten – Nem tudom, mi történt veled a baleset során, de félelmetes!
– Azt hiszem, most már egészen biztos, hogy jó ötlet volt Ethan részéről a teljes titoktartás! – súgta a lány maga elé.
Mivel nem volt más hátra, elkezdte az orvos a mélyebb rétegekben való kutatásokat. Folyamatosan a szakirodalmakat és az esettanulmányokat bújta, amikor tehette. Új perspektívát nyitott az orvosban, hogyha megtalálja az okát ennek az abszurd dolognak, ismét újabb nagyszerű ismereteket nyerhetünk az emberi agyról, a nagy rejtélyről. Végül eljutott oda, hogy a Wernicke és Broca-területet igyekezzen a legalaposabban megismerni: Az agy motoros beszédközpontját. Nyilvánvalóvá vált, hogy semmi komolyat nem tud a tudomány az emberi kommunikációról. Zara agyának elektromos jeleit kezdte elemezni, az agy főaktivitási területeit beszéd közben. Egy speciális, az MRI-hez hasonló berendezéssel. Az új technológia, a BEAM és az EEG eljárás ötvözete, mely az agyi elektromosságot térképezte, óriási nagyításokra volt képes, és kiváló képeket készített, mely CT-vel volt kombinálva. Meglepő eredményeket kaptak. Az említett Broca-területen Zara agyában olyan masszív idegkapcsolatok épültek, melyeken sokkal erősebb jelek keletkeztek, olyan pontokon és részeken, ahol normál agyműködésnél nem tapasztalható aktivitás, és számos más területen is brutálisan sokrétű neuron-pálya alakult ki, melyek megállíthatatlanul fejlődtek. A nyár igen gyorsan telt, A lány még jóval a baleset előtt felvételt nyert az Amerikai Egyetemre, közeledett az indulás napja.
Zara álmában egy piros kismotoron, a bátyja mögött ülve utazik. Olyan lassúnak tűnik az egész, olyan hangtalannak. A haját repteti a menetszél, egy dombon lefelé haladnak, szembe a lenyugvó napnak vöröses, perzselő sugaraival! Egy kereszteződés közeledik, lágyan siklanak felé. Nagyszerű érzés, olyan könnyed minden, ő elmosolyodik. Egyszer csak megjelenik egy nagy, fehér kutya, pontosan a motor előtt. Hirtelen minden felgyorsul, hatalmas csattanással, a kismotor elemelkedik a talajtól, majd a levegőben ismét minden lelassul. Teste távolodik a motortól, a bátyjától, lassan megfordul körülötte minden. A lebegés közben rémült arcok néznek rá mindenhol maga körül az utcán, majd látja, ahogy Adam teste az aszfaltnak csapódik és megperdül az úton. A kereszteződésben elhaladni lát egy teherautót, amin egy lány kapaszkodik, felé néz, szeme kéken szikrázik. Közben a teste erőteljesen repül az aszfalt felé, ismét nagy sebességgel, majd egy átható, fehér, fényes villanás…
Zilálva ébredt meg. Már rég nem álmodott a balesettel. Szíve zakatolt, verejtékezett, kapkodta a levegőt. – Csak egy álom volt! – ismételgette magában. Ránézett a digitális órára, alig múlt néhány perccel éjfél. Próbált visszaaludni, de nem tudta kiverni a fejből az álmában látott lányt. Nem is az arcát, hanem a furcsán, kéken világító szempárt. Végül nagyon nehezen, de visszaaludt.
Másnap egy szerény családi összejövetelt tartottak, mivel Zara a következő héten már indult Washingtonba. Ethan és felesége, Dian is hivatalosak voltak. A nap beszélgetésekkel telt. Sokszor a lelkére kötötték, hogy senkinek ne mondjon semmit a balesetéről és a bekövetkezett dolgokról. Sőt, a hirtelen jött talentumáról meg aztán végképp hallgasson. A lány már nagyon unta hallgatni, de megértette, tisztában volt vele, hogy mennyire féltik, ezért nem neheztelt rájuk. Végül dr. Rahmanék elköszöntek, beszálltak a taxiba, majd elindultak haza. Dan maradt éjszakára. Mikor már mindenki nyugovóra tért, Zara csendesen jött le az emeletről, a szobájából. Gondolta iszik egy pohár, hideg narancslevet. Ahogy a konyhába ért, meglepve látta, hogy Dan is a bárpult jellegű asztalnál üldögél, közben Teh Tarikot kortyolgat lassan.
– Na, mi a helyzet, te kis bagoly? Jár az agyad? – kérdezte Dan megértő pillantással a tekintetében.
– Igen, a gondolataim nem hagynak nyugodni. Hamarosan távol az otthontól, a családomtól, mindentől és mindenkitől, amit, és akit szeretek…
– Nem fogok hazudni neked! Ez az érzés sosem lesz egyszerűbb. Megszokod és elfogadod. Tudod, ez az igazán valamit valamiért. Egy dolgot viszont ígérhetek, nem fogod megbánni, ez a te utad! Ahogy azt tudod, én is húsz évesen hagytam magam mögött a családi fészket. Hiányzott mindenki, leginkább apád! Aztán neki megérkezett az életébe édesanyád. Valahogy megnyugodtam, tudtam, hogy ő már nem agyal többé azon, hogy felnőttünk. Építette az álmait. Így már én is könnyebben építettem a sajátomat. Az egyetemi éveim Amerikában… fantasztikus évek voltak azok. Gyorsan szálltak, talán túl gyorsan is. Nem voltam egyedül – Zara bánatot látott a szemében – hidd el, te sem leszel.
– Soha nem mondtad el, mi lett Elizabeth-tel, de tudom, nagyon szeretted őt…
– Elizabeth Morgan. Lizzy. Nos, hétköznapi történet, csak még túl fiatal voltál hozzá… Az egyetemen ismerkedtünk meg, betévedt egy előadásra, amihez semmi köze nem volt. Ráadásul késve érkezett meg – ahogy Dan nosztalgiázott, egy halvány mosoly jelent meg az arcán, kortyolt az italából, majd folytatta – Az előadóban mellém ült le, a leghátsó sorban. Kétségbeesetten keresgélte a könyveiben az előadás anyagát…
Húsz évvel korábban – 2010. szeptember 11.
– Nem fogod megtalálni, amit keresel – súgta Dan vigyorogva.
– Mi? Ezt hogy érted? – kérdezte a lány feldúltan. Talán túl hangosan is, mert néhányan hátranéztek. Még erőteljesebb lapozásba kezdett a könyveiben, miközben csendesebben szólt- Miért nem találom meg? Azt sem tudod, mit keresek – szólt halkan, de fölényesen.
– Rendben. – válaszolta a fiú. Láthatóan élvezte a jelenetet, kényelmesen hátradőlt. Szemügyre vette a lányt az elsötétített teremben. Hátközépig érő, hullámos aranyszőke haj, kék szemek, formás, hosszú combok. Ejha, de szép vagy, az biztos, hogy bepróbálkozom nálad valahogy! – gondolta Dan.
A lány kezdte feladni a keresgélést, majd óvatosan a fiú felé pillantott. Meglepetten látta, hogy Dan egyenesen a szemébe néz és vigyorog.
– Oké, mit keresek, ha olyan okos vagy? – kérdezte durcásan a lány.
– Nos, „A kommunikáció jövője” című előadáson kellene lenned, látva a könyveidet. Voltam a másik teremben, én is összekevertem a két épületet, ahogy azt te is megtetted. Jelenleg „A kereskedelem napjainkban” címűt hallgatod, és feltételezem nem ez volt a szándékod.
A lány elvörösödött, de a félhomályban nem látszott. – Valahogy ki kell vágnom magam, nem lehet neki igaza, már így is butalibának néz – gondolta.
– Igazából a kereskedelemről szóló jegyzeteimet keresgéltem, de úgy tűnik a szobámban hagytam… – vetette oda színlelt határozottsággal.
– Értem – hangzott az érezhetően gúnyos válasz.
– Mit értesz? – kérdezte a lány sértődötten.
– Értem, hogy a kereskedelmi jegyzeteidet, a kommunikációs könyveidben keresed. Egyértelmű. – mondta Dan, olyan arckifejezéssel, mint ami magától értetődő. Ahogy a lány látta ezt a színlelt megértést, arcáról eltűnt a sértődés és hangosan felnevetett, megfeledkezve magáról. A kezét a szája elé kapta, csendre intve magát, suttogva folytatta.
– Rendben, lebuktam. – mondta megadva magát – Elizabeth vagyok – kezét nyújtva a fiú felé– egyébként csak Lizzy.
– Szia, Dan Evens vagyok, örülök, hogy megismerhetlek Egyébként csak Lizzy! – elmosolyodva fogta meg a lány kezét. Érintés. Néha elég egyetlen érintés, hogy tudd, megtaláltad, akit egy ideje már keresel…
– Szerelmesek lettünk – zökkent vissza Dan a történetébe – Állandóan együtt voltunk. Soha olyan lánnyal nem találkoztam azelőtt, és azóta sem…Terveink voltak. Először külön terveink, de minél több idő telt el, annál több lett a közös. Úgy volt, hogy Amerikában maradok, ez tűnt kézenfekvőnek. Sajnos felelőtlenek voltunk… Az egyetem utolsó évében teherbe esett. Én meg akartam tartani, ő hallani sem akart róla. Karriert akart, túl fiatal volt ahhoz, hogy anya legyen. Nem szerepelt a tervei között, akkor még nagyon nem. Bármennyire szerettem, megőrjített a gondolat, hogy megöli a meg nem született gyermekünket. Elkísértem az abortuszra, az utolsó percekig kérleltem, hogy ne tegye. Megtörtént. Elvetette a babát. Ezután rohamosan ment tönkre a kapcsolatunk, többé nem értettük egymást, mintha más nyelvet beszéltünk volna. Az egyetem végére a kapcsolatunknak is vége lett. Lehettem volna megértőbb, ma már tudom. Nem gondoltam végig, hogy neki milyen lehetett ez az egész, hogy mit szóltak volna a szülei, hogy az álmait kellett volna eldobnia. Önző voltam, pedig nagyon szeretett – fejezte be végül, majd egykedvűen lehúzta az egész pohár italt.
– Tudsz róla valamit? – kérdezte Zara
– Semmit. Mikorra megértettem a döntését, már túl sok idő telt el, nem volt jogom többé összekuszálni az életét.
– Lehet, hogy örült volna, ha összekuszálod!
– Nem hinném, nem szépen lett vége, túl sok dolgot vágtunk egymás fejéhez. Meggondolatlan gondolatokat.
– Értem.
– Nem, nem érted, és én sem. De most már térjünk vissza hozzád – szólt Dan, míg Zara iszogatta a narancslevet, aztán hirtelen kibökte.
– Félek. Életemben először félek igazán, ha leszámítjuk a balesetemet és annak következményeit.
– Mitől félsz?
– Félek, képes leszek-e erre az egészre. Hogy menni fog-e a tanulás? Hogy bírom-e a távollétet? Teljesen idegen környezet, idegen kultúra. Család és barátok nélkül!
– Túlaggódod, de hidd el, elmúlik hamar. Amikor intéztem a beiskolázásodat, az egyetem dékánja azonnal döntött az ösztöndíjadról. Már a beszélgetésünk során meg volt róla győződve, hogy öregbíteni fogod az egyetem hírnevét. Természetesen csak annyit tud, hogy nyelvzseni vagy. A távollétről meg annyit, hogy már az én időmben sem volt nehéz tartani a kapcsolatot az itthoniakkal, mostanra viszont mondhatni, a technikának köszönhetően megszűnt a távolság.
– Igazad van – szólt a lány, és múlt belőle a szorongás.
– Persze, hogy igazam van. Nekem mindig igazam van. Másom sincs! – szólt Dan nevetve – Amúgy, mint azt már tudod, néhány hétig én is Washingtonban leszek üzleti ügyben. Így nem lesz kapásból mélyvíz, a közeledben leszek. Odautazni is együtt fogunk!
– Szeretlek Dan bácsi! – mondta a lány már sokkal jobb kedvvel
– Én is szeretlek! Most, pedig menj aludni! – utasította tréfásan a lányt, erre Zara tisztelgett egyet, majd elindult az emeletre.
– Jó éjt! – szólt vissza a lépcsőről Zara.
– Jó éjt kicsim! – mondta Dan, majd töltött még egy italt. Kezében a pohárral kiment a verandára, leült egy székre, majd a teát letette az asztalra. A zakója zsebéből egy öngyújtót és egy doboz cigarettát halászott elő, kivett belőle egy szálat és rágyújtott. Gondolataiba merülve szívott egy nagy slukkot, a parázslás megvilágította fáradt arcát. Képzeletében megint ott ült Lizzyvel, és megfogta a kezét.
A következő hétvége gyorsan eljött. A szülők barátaikkal elmentek vacsorázni, Zara és Adam otthon maradtak. A fiúnak támadt egy ötlete. Kitalálta, hogy menjenek el ketten a Petronas-toronyhoz. Így összekapták magukat, kimentek az anyjuk autójához. Az eset óta közelébe sem mentek motornak. Adam vezetett, a lánynak is volt jogosítványa, nem rég szerezte meg. Nagykorúnak számított tizennyolc éves korától, ihatott, dohányozhatott, és vezethetett. Az első kettő egy cseppet sem vonzotta, viszont vezetni nagyon akart. Így megszerezte a jogsit, de ha együtt mentek, mindig Adam vezetett. A fehér kisterepjáró suhant végig az autóúton, bent pedig csendesen szólt a rádió. Adam megszólalt, nem kerülgette a forró kását.
– Várod már? Mondj már valamit! Napok óta csak az elgondolkodó tekintetedet bámulom. – mondta Adam kissé szemrehányóan. Furcsa volt neki, hogy a lány nem csacsog annyit az érzéseiről, mint régen. A kis fruska! Be nem állt a szája, mindig csak dumált, hogy mit szeret, mit utál, mi az, ami tetszik neki, mi az, amit ki nem állhat, az ötleteit, a terveit, mindent. Most meg semmit. Úgy kell belőle kihúzni mindent harapófogóval. Pedig ezek a gondolatai, érzései nagyon érdekelték volna Adam-et. Zara egy pillanat alatt megértetett a fiút. A sok lényegtelen dolgot, amit eddig mondott Adamnek, és a bátyja mindig szívesen hallgatta, most pedig a fontos, lényeges dolgokról nem beszél neki.
– Ne haragudj, igazad van, csak nehéz ezekről beszélni. Nem könnyed téma…
– Félsz?
– Hát… rettegek! Pedig beszéltem Dannel is, tudod, milyen meggyőző.
– Na, igen… – mosolyodott el Adam.
– Javított a helyzeten, de ettől függetlenül félek. Igazából majd beszarok!
– Igen? – kérdezte röhögve Adam. Húga nagyon kevésszer használt obszcén szavakat, de amikor így tett, annak súlya volt. Adamet mindig nevetésre késztette a dolog. Oldódva folytatódott a beszélgetés.
– Tudod nagyon furcsa azt is elfogadni, hogy az összes nyelvet ismerem és semmilyen magyarázat nincs rá. Ne érts félre, szívemből örülök ennek a képességnek… de nem értem, hogy miért? Mi történt velem? A titkolózás is elég nehézzé teszi a helyzetet, de tudom, hogy szükséges! De van más is, ami félelemmel tölt el…
– Mi az? – komolyodott el a fiú
– Igazából ez az egész. Azt érzem, hogy felnőttem. Pár éve még azt sem tudtam elképzelni, hogy több napot töltsek el nélkületek néhány kilométerre. Most pedig légvonalba több mint tizenötezerre leszek a családomtól, az otthonomtól és ez így tűnik normálisnak, azaz nem tűnik annak!
– Az a lényeg, hogy fogd fel úgy, mint életed kalandját! Tudod, irigyellek… Én is megcsinálnám, ha a lehetőség nekem adódott volna.
– Hajtanád az amerikai csajokat! Nem bírnál magaddal, és ők sem veled! – nevetett Zara. A bátyja jóképű, nagydumás srác volt. Apai ágon volt bennük a maláj vérvonalon kívül angol is. Dédapjuk az 1900-as évek elején telepedett le Malajziában, egyedül érkezett, itt alapított családot.
– Abba biztos lehetsz! – mosolyodott el Adam.
Közben megérkeztek. Este nyolc óra felé járt az idő, a torony még egy órát volt nyitva az érkezőknek. A Skybridge is látogatható volt egy különleges alkalomból. Megvették a jegyeket, ezután liftbe szálltak. Felértek a hídra, sétálgattak, kinézegettek az ablakon a városra, lenyűgöző látvány volt.
– Tudod, a félelmeid szerintem teljesen alaptalanok – szólt Adam – Nézd a várost, olyan gyönyörű! Ez mindig itt lesz neked! Mi mindig itt leszünk neked!
Mintha csak a nagybátyját hallotta volna a lány, ahogy elmesélte a történetét. Egy könnycsepp gurult végig a lány arcán. Ekkor fogta fel, a bátyja pontosan tudja, mitől retteg ő igazán.
– „Mi mindig itt leszünk neked!” – visszhangzott a lány fejében, Adam előző mondata. Hirtelen hatalmas kő esett le a szívéről, jó érzés árasztotta el a jövőjével kapcsolatosan.
– Ti mindig itt lesztek nekem! – mondta a lány maga elé, mosolyogva. Megértette, hogy neki az ország is, a város is, ahol él, minden ugyanarról szól. A családjáról. Igazából csak a hiányuk rémíti meg, semmi más! Furcsa lesz számítógépen keresztül beszélgetni a családjával, de valamilyen módon ők is ott lesznek vele Washingtonban. A többi kisebb dologra pedig ott lesz a telefon. Végre tisztán látott Zara! Először az elhatározása óta. Nagyon boldog volt, egészen váratlanul!
– Te vagy a legjobb barátom, tudod Adam? – kérdezte Zara
– Tudom, te kis bolond, nekem meg te! – válaszolta a fiú, és egy könnycseppet törölt ki a szeméből, amiben benne volt minden: „Rohadtul sajnálom, hogy elmész, de tudom, hogy jó lesz neked, így nekem is! Ha mégsem, akkor várunk itthon!” Volt ebben a búcsúban egy igazi vagány stílus! Zara le volt nyűgözve. Mintha azt mondta volna a fiú „Egy könny, de nincs több sírás! Húzzál, éld az életed!”Még egy félórát időztek, Adam mesélt a Kuala Lumpur-i egyetemen töltött napjairól. Beszélgettek, mint régen.
A következő napok gyorsan teltek. Sok közös családi program, rengeteg nevetéssel. Nem volt szomorkodás, megadták a módját a búcsúzkodásnak! Még Keisha is mindig vidám volt. Szép lassan elfogadta, hogy lányának most el kell ahhoz menni, hogy valóra váltsa terveit! Végül eljött az indulás napja. Természetesen, az egész család ment a reptérre. Aaron vezetett, az autóban ment a beszélgetés. Nagyon késő volt, illetve igazából már korán. Éjjel félhárom, mindenki álmos, de ki nem hagyták volna a csevegést. A reptérre értek, viszonylag üres volt a zsúfolt, napközbeni forgataghoz képest. Eljött az igazi búcsú ideje. Nem volt igazán nehéz már, hónapok óta készítették fel magukat egyre nagyobb dózisokban.
– Nos, kislányom, csak ügyesen! – szólt az apa, megölelgette Zarát, megtörölgették szemeiket.
– Ne aggódj, ismersz! – mondta a lány egy hamis mosoly mögül, az apja picit bólintott. Az anyja következett.
– Amint megérkeztél tudasd velünk jó? – szólt, miközben próbált erős lenni. Hirtelen magához kapta a lányát, jó erősen megszorongatta és könnyezett.
– Azonnal hívlak titeket, amint Washingtonba értünk! – válaszolta Zara, könnyeivel küszködve. Már csak Adam volt hátra.
– Aztán jól nézz körül Amerikában, ne legyenek homályosak a képek holmi könnyek miatt! – mondta Adam. Zarát folyamatosan meglepte a bátyja. Azt mindig is tudta, hogy nagyon okos a testvére, de azt csak a napokba tudta meg tőle, hogy mennyire bölcs. Emlékeztette, hogy nincs több sírás, kesergés. Használja ki a lehetőséget, közben pedig legyen nagyon boldog, különben semmit sem ér az egész! Átölelték egymást. Egy erős szorítás és ennyi. Nem hosszú ideig tartó ölelkezés, csak az a „vigyázz magadra” ölelés!
– Úgy lesz te tökfej! – kacsintott rá a lány.
Elköszöntek Dantől is. Aaron az öccse szemébe nézett.
– Vigyázok rá! – mondta Dan a bátyjának. Tekintetében ott volt a nyugodt komolyság, Aaron ezután már egy cseppet sem aggódott. Zara és Dan besétáltak a terminálba. Még visszaintettek a folyosóról, majd eltűntek egy fordulóban.
A gép hamar felszállt, helyi idő szerint két és fél óra múlva értek Dohába, a tervezett szerint. A repülő folyamatosan az idő előtt járt. Míg Dohában, Katarban csak reggel hat volt, addig Kuala Lumpurban már délelőtt tizenegy. Az út alatt szinte végig aludtak. Zara biztonságban tudta magát nagybátyja mellett, már nem szomorkodott, szívébe gyűlt a várakozás az új lakhelyével kapcsolatosan. A két és fél órás tranzitidő gyorsan telt, pihentek a Washington-i járat indulásáig. Majd ismét elkezdődött a verseny az idővel, a nap folyamatosan követte őket. Az amerikai járaton már kezdtek ébredezni, forró kávét hoztak nekik. Zara még sosem járt Amerikában, de mindig is vonzotta. Nem ő az egyetlen, a legtöbb fiatalnak eszébe jut. A sok hollywoodi film felkelti az érdeklődést, a kíváncsiságot. Bennük van az a szabadságérzés, amire annyira vágyik az ifjú szív. A kaland, a menő élet, az Amerika feelin’. A lány teljesen magához tért az erős espressótól.
– Fent vagy? – szólt Danhez, akinek csukva volt a szeme, ülése hátradöntve.
– Ühüm – dünnyögte a nagybátyja, rekedtes hangon.
– Mesélj Washingtonról – kérte Zara. Dan tudta, hogy itt vége a pihenésnek, elmosolyodott, megköszörülte torkát, egyenesbe állította az ülését a lány mellé. Benne is kezdett dolgozni az elfogyasztott koffeinbomba.
– Mit szeretnél tudni?
– Mindent! – a lány arcán széles mosoly ragyogott fel.
– Nos, a városban 1910-ig élt a házmagasság-törvény, mely kimondta, hogy a fővárosban egyetlen épület sem lehet magasabb a Capitoliumnál, amely 88 méter. A törvényt ekkor úgy módosították, hogy az épületek nem lehetnek magasabbak, mint az előttük lévő utcák, plusz 20 láb, ami körülbelül 6,1 méter. A város „magassága” ezen ok miatt napjainkban is alacsonynak számít. A város jelenlegi legmagasabb építménye a Washington-emlékmű 169 méter magas obeliszkje. Kicsivel többen, mint fél millióan élnek ott, szemben Kuala Lumpurral, ahol közel két millióan. Elsőre kicsinek fog tűnni a szülővárosod után. De rengeteg látnivaló van. Néhol egy forgalmas nagyváros érzeted van, eltekintve a házak magasságától. Máshol meg álmos kisváros, kellemes, stílusos, elegáns környezetével. Aztán ott van a város szíve, a Pennsylvania Avenue a Fehér Házzal, ott lakik az Egyesült Államok elnöke… – nem tudta befejezni.
– Ne már Dan! – szólt a lány, miközben felnevetett – Hagyd már abba, hogy egyszer egy enciklopédia vagy, aztán meg egy útikönyv! Én rád vagyok kíváncsi! Neked milyen volt?
– Jól van, na! – nevette el magát a férfi, érdekelte mikor fog rászólni unokahúga a száraz ismertető miatt – Az egyetem közelében rengeteg jó kis hely van, kávézók, éttermek, pubok. Nagyon hangulatosak, akár csak a néhány „old school” bár. Az éjszaka ezen a környéken eléggé nyüzsgős, és ott vannak az esti szórakozó helyek is. Hozzá teszem, egy jó ideig még kerülöd ezeket! Majd ha megfelelő társaságod lesz, akkor mehetsz. Azt pedig nyílván én döntöm el, megfelelő-e, nincs apelláta! Sokszor leszek Washingtonban mostanság – jelentette ki a férfi. Zarának két érzése támadt. Az egyik, hogy nem szűnik meg a „szülői felügyelet”, Dan igazán szigorú tud lenni vele, mikor muszáj. Viszont nagyon örült is ennek, mert így lesz, aki vigyáz rá, ha kell. Ez nyugalommal töltötte el, legalább valaki a közelében lesz a családjából. Különben is, a nagybátyja mindig rendes vele!
– Rendben, ugorjunk! – szólt Zara fintorogva
– Dan mosolygott Zara türelmetlenségén, és nagyon örült, hogy nyoma sem volt félelemnek, szomorúságnak.
– Tehát az egyetem… Arról nem mondok semmit, majd meglátod! – vigyorgott
– Ez így nem oké! Légy szíves! – nézett rá kérlelően Zara.
– Ja, és ott van New York, alig 370 kilométerre – Zara szeme elkerekedett, izgatott lett. New York és ő! Kíváncsian várta a folytatást. A városról saját sztorikat mesélt Dan. Később hozták az ebédet, elkezdtek falatozni. Egy óra az érkezésig, 14:25 volt Washington-i idő szerint, számukra a világban csak tizenkét óra telt el, de valójában már huszonhárom órája utaztak. Kuala Lumpurban már másnap éjjel kettő van, a családja békésen alszik, ő pedig egy idegen országba tart. A landolás simán ment, meg sem érezték, ahogy a gép földet ért.
VÉGE AZ ELSŐ FEJEZETNEK!