NomenEstOmen E09S24 LogOSZ
m-EGY AZ IDŐ, de Az emberek JELentŐS többsÉGe továbbra sem HAL+AD, mEGREked egy-eGy szinten, Osto(bák) és eRőszakosAK | KAhRÓn ÁTkel a TÚLPArtra… sokAK tudatalattiban HOZnak LÉTrÆ egy TELJESen gRÓ-te-szk VILÁGot! EGYelŐRe Egyenesen hal-ad MIND-énki a vilÆ’G felé, amit lejegyeztem, ÉS fogALMA sincs, hogy MAGa IS építi, TEREMTi!
Ha kiNYITod a SZEMed, és körülNÉZel, akkor rád rONT a VALÓSÁG, ettŐl nAGYobb pI’ROS tablETTA nem kell! iST+ONE- [IST VAN ben|ned >> rÉSZe vAGY AZ EG-ÉSZnek! FIR(3)ST|ØNE
Igen, leírhatnám egyszerűen… de ak-KOR hogyan BIKA’zom be az agyadat! Fejtsd a kódokat, hogy ébredj tovÁ>Bb… J>ÖSSZ ÚTon, KERESZTezŐdések sora VÁR! [ íjÁSZŐS KERESZT+ŐS = JÉZUS KΩD= A SZERETET ÚTJA]
A TUd+atoM a KULCS A TEREMTÉS+BEN!
jELMAGYARÁZat:
| = ez a jel a tükröt mutatja, valamikor az egyértelmű palindRÓmOKra hívja fel a figyELMEdet, példakÉNt a (’ben|ned’) van a világ, ami rögtön mutatja az ősi tükörkódolást… vagy né|ha csAK |JELzés rejtett tükörszimmetrikus etimonok esetén… né>|<én, azaz néha=énha
Látom, ahogy megvalósulnak dolgok, amiket leírtam, és egyre mélyebbre kerülök a lelkemben… IGAZi GYÖNGYhal±ászat, sokszor FULLadozom, és egyre türelmetlenebb vagyok mag-am is… és néha bizony, hacsak gondolatban is, de letérek a SzereteT útjáról… Igyekszem alázatos lenni, és bízom ab|ban, hogy az VAGYOK, de megalázni nem hagyom azt, AKI VAGY±OK!
Ha tudnád, hogy a könyvem és az írásaim milyen rejtJELEKet TARTalmaz, ak±kor igyekeznÉL megfejteni azOKA’T, mert az ÉLETRE VISZ… de megértem, számodra az írásaim a „a TIZENKETTŐ EGY tucat” körében vannak, és miközben ŐSI TUDÁS birtoKÁBAn vagy±Ωk, azzal EGYütt IS elbukHATok, mert az EGY-ÉN+SÚLY (SØUL) IGAZán ÉRzékeny FOLYAMat…
Néha ’kifelé’ is b-ámul±ok, hogy mi ZAJlik körülÖT=TEm (AZ ÉLET MA’GjA), majd újra és újra megállapítom, hogy nem véletlenül vannak sor-ok erről a Bibliában a „hÁRom nap teljes sötétség” is±meretekben… persze más eszKAtológiai bejEGYzésben is felLELhetŐ!
Még annyit érdemes ide írnom, hogy volt időszak az életemben, amikor nevettem a Biblián, és más „SzentÍráson”… mert akkor még csak az egyházi, B>Úgy>ÚT>A és félre-vezető álértelmezését láttam benne…
Aztán EGY NAPon elKEZDtem megÉRTENI a SOR>OK között húzodó TANításOKa’t… de ekkor rengeteg fátyol foszlik szét, és minden törtÉNetEK magjÁT ÉRZED, és Fel±LELed a KÉRdéseid válaszÁT… Minden leírás, lejegyzés tartalmaz ISmereTEket, ami a lényEGET HORDozza… ez különösen igaz a sokak által ’ismert’ tört±énetekre!
csAK egy rövid pÉLD>ÁT szeretnék megemlíteni
a kŐmÍVes KeLeMeN ba-ll-ada egy eléggé komoly ’ábécé’ kódrendszerrel elLÁTOTT, K,L,M,N… ahhoz, hogy ezt megértsd, rendelkezned kell a ’képírás’ visszafejtésének képességével, ami egyszerre ISTENI >KEGY, és az IGAZSÁG keresésÉNEK jut±alma. Az ÉREMnek mindig legalább két Old|DALA VAN (ØNE) és ha megpörgeted, akkor látod, hogy szemed elŐtt ALKOT gömbÖT!
De az ÜZENETE még fontosabb, mert azt próbálja elmesélni, hogy az ember (a férfi) olyan munkával tölti az idejét, ami sosem kÉSZül el, és erre feláldozza a feleségét, a házasságát… és végül nemcsak a társÁT veszíti el, hanem a gyermekét is, hiszen nincs vele kapcsolata… így sosem Ismeri meg, ezért számára ez később olyan érzést vált ki, hogy meghaltak! A DÉVA VÁRA, egyszerre jelzi a hatalmi önkényt, ami emberek millióit tartja egy átkozott rabságban, és egy ördögi kört, aminek megtörését csak K+elemE’N törheti meg, és azt mondja 12 (apostoli szám) társának, hogy nem érdekli, ha soha el nem készül a vár, a ham-is király-ok építsék maguk a hatalmuk elefántcsont tornyait, mert ő fel NEM ÁLDOZZA A CSALÁDJÁT, az ÉLE±TÉT! Üzenet vége!
Bibliai kulcs: aki A SZERETETet választja a ba-rab-ás helyett, az nem feszíti meg (Pontius Pilatus kΩd=Pont TI JUSS PI LÁT ŐS, pi: ∏=a kör kerület-ének, és átmérŐjének hány-adosa) az örök körök… az ÉLET VIRÁGA (19 kör, amit egy nagyobb zár körbe, és A TAROT 21 lapja… kapcsolódik a Black Jack, és a 22-es csapdája is, mivel ezek mind összefüggő ISmeretek! A kirakÓ óriási, emberi elmével gyakran követhetetlen és ezen nem segít a teljes érdektelenség sem… a tömeg mindig A SZERETETet áldozza fel, ’mert sokan mennek a széles ÚTON’, és ELTÉVEDNEK…
Hamarosan neki ÁLL±OK a MÁSODIK KÖNYVnek, az ÉN OKaim egy±előre nem meghatározhatóAK, mivel elŐttem IS|ISmeretlen, de bízom benne, hogy cÉLja van, mert ha kisebb±nagyobb ARÁNYokban IS, de minde’n±nek van!
Egy-előre ennyi…
Sok szerencsét AZ ÚTon!
Nomen Est Ømen 4ever
Második fejezet
2030. augusztus 28. 15:45 – Washington D.C., USA
Elindultak begyűjteni a csomagjaikat. A lánynak jó sok cucca volt, Dannek egy bőröndje. Természetesen ő cipelte unokahúga holmijának jórészét. Kimentek a reptér elé és taxit fogtak. A kocsiban Zara egy gyors SMS-t írt „ Szia anya! Szerencsésen megérkeztünk, puszillak titeket, hamarosan jelentkezünk, ne aggódjatok!” Egy smiley-t biggyesztett az üzenet végére, majd megnyomta a küldés gombot. Az autó áthajtott a városon, durván 20 mérföldet tettek meg vele. Zara bámészkodott az oldalüvegen keresztül. Washington olyan volt, amilyennek Dan beszámolója szerint elképzelte, kellemes benyomást szerzett új környezetéről. Először Dan szállodájához mentek. Egy színvonalas, nagy hotelben szállt meg, az egyetem közelében. Két hálószobás lakosztályt foglalt, mert a beiratkozásig a lány is nála tölt néhány napot.
– Ez jó alkalom arra, hogy körbevigyem a városban. A beiratkozást szeptember elsejétől tizenötödikéig lehet megtenni, így van egy kevés időnk. Addig kell annyira megismernie a várost, hogy ne érezze magát elveszve egyedül, nélkülem! – gondolta Dan, míg sebtében kicsomagoltak. Zuhanyoztak, majd elegánsan, de lazán felöltözve indultak a szálló éttermébe vacsorázni. A hely, akár csak a ruházatuk, egyszerre volt klasszikus és modern. Már sok vendég volt lent, hat óra felé járt, ők is alaposan megéheztek. Egy pincér a helyükre kísérte őket, leültek és előételt rendeltek, ami nagyon gyorsan meg érkezett.
-Aggódsz miattam? – kérdezte a lány, megmerítve kanalát a levesében.
– Igazából nem, csak féltelek! Tudom, fel fogod találni magad, már tizenkilenc vagy, kezdesz felnőtté válni, persze még mindig van egy gyermeki éned, ami természetes. Féltelek, mert a világ egy veszélyes hely. Most, hogy a vigyázó szülői szemek lekerültek rólad, kissé eltűnt a téged körülvevő védőburok. Eddig is felelősnek éreztem magam miattad, de most ebben a helyzetben ez az érzés felerősödött. Nem tudom apádnak, hogy tudnék elszámolni vele, ha valami történne veled. Arról nem is beszélve, milyen lelkiismeret-furdalás gyötörne miattad. Tehát kerüld a bajt! Rendben?
– Rendben. Nem fogok csalódást okozni!
– Tudom – mondta nagybátyja magától értetődően – Holnap körülnézünk D. C-ben. Az alapoktól kezdjük, mint a turisták. A vacsora után pedig kialudjuk magunkat, végre ágyban! – evés közben beszélgettek mindenről, de leginkább Washingtonról és később szó esett a családról is. Miután végeztek, felmentek a szobájukba, korán aludni tértek, megviselte őket a hosszú repülőút. Zara lefeküdt a kényelmes duplaágyba, a hófehér, illatozóan friss ágyneműk közé és perceken belül álomba zuhant. A másik hálószobában Dan ugyanígy tett. Szinte meg sem hallották a város monoton, duruzsoló zaját…
Csangsza, Hunan tartomány, Kína
Az ajándéküzletben már csak néhány nézelődő volt, végül ők is elhagyták a boltot, a csengők csilingeltek, ahogy az ajtó felső sarka meglökte azokat. A pult mögött egy törékeny forma lány ült, antracit színű, hosszú egyenes haja a jobb válla felett átvetve, a mellkasán pihent. A faliórára nézett, az este nyolcat mutatott. Felállt és a bejárati ajtóhoz indult. Combközépig érő, fehér ruhát viselt, melyet egy ezüstös öv szorított a derekához. Ezen egy bokáig érő, fekete kardigán volt kapucnival, az ujjai szélesek, kimonóhoz hasonlóak, csak egy felső gomb fogta össze, szinte köpenyszerűen hordva. A fehér sarupántok szorosan ölelték a kecses bokákat. Hangtalanul, macskaléptekkel érte el az ajtót, lekapcsolta a lámpákat és kilépett az utcára. A zárba helyezett kulcsot elfordította, melyet egy kattanás kísért. Lehúzott egy rácsot is, melyet az odaakasztott, nyitott lakattal zárt. Körülötte még éttermek, kávézók, night clubok hívogatták a vendégeket. Határozott, fürge iramban elindult, közben fülhallgatót dugott a füleibe. A sarkon egy mozi mellett haladt el, melyben a „Világom Teremtője” című filmet vetítették. A városnak ezen a részén nagy nyüzsgés folyt, az éjszakai élet még csak most kezdődött, az idelátogatók mind szórakozni jöttek… A negyed elmaradhatatlan kellékei, zajos, fülledt pubok, hangos zene, fürtökben logó, villódzó fények, rikító neonok amerre a szem ellát. Az utca két oldalán, szinte alig valamit viselő, szép és kevésbé szép örömlányok kínálták bájaikat, rosszarcú drogdílerek adták át kézfogással a portékáikat, vásárolható energiát, jókedvet és mámort, vagy éppen a halált. Az utcák egyre tömöttebbek lettek. Gyomorforgató izzadtságszag, parfümök és cigifüst keveréke töltötte be az amúgy is szmogtól büdös álló levegőt. Egy nagydarab, bűnöző külsejű fickó lépett a lány elé, aki erre rögtön megtorpant.
– Adj egy csókot szépségem! – sziszegte bele a lány arcába pár centiről, akit alkoholos szájszag bűze csapott meg, de ő fel sem nézett a tőle egy fejjel magasabb zaklatóra, csak kilépett egyet oldalra és folytatta az útját.
– Hová sietsz te kurva? – öntötte el a harag és a szégyen, mert semmibe vette a kiszemelt zsákmány – Tudom, hogy akarsz velem baszni! Velem mindenki akar, és te mindjárt fogsz is! – üvöltötte a lány után, aki meg sem fordult, csak távolodott, fülében a fülhallgatóval. A férfi intett egyet, erre azonnal ott termett mellett öt hasonló kaliberű embere.
– Vendégeim vagytok egy szaftos kis picsára, miután én ronggyá kúrtam! – mondta gonosz vigyorral a vezérük, nyomába eredve prédájuknak, aki már durván ötven méter távolságban volt tőlük, ügyet sem vetve rájuk. Befordulva a sarkon, betért egy szűk sikátorba, amit nagy, piszkos szemetes konténerek szegélyeztek, és egy lélek sem volt a közelben. A banda eddig csak tisztes távolságból követte, de észlelték, hogy megtalálták a tökéletes helyszínt mocskos szándékaikhoz, amit leendő áldozatuknak köszönhettek. A lány továbbra is csak sétált, mit sem észlelve abból, hogy mögötte vadul szaladni kezdenek. A leggyorsabb közülük szinte csak egy lépésre volt tőle, amikor elrugaszkodott, hogy rávesse magát… de az üldözött váratlanul, villámgyorsan megfordult és nyakból úgy telibe fejelte a felé ugró férfi orrát, hogy homloka apró darabokra zúzta azt, meg sem állva az arccsontokig, ami hallható reccsenéssel tört ketté. A támadó ettől úgy esett le a földre, mintha egy betonfalnak szállt volna, utána csak mozdulatlanul feküdt, míg a lány még az egyensúlyából sem veszített. Ott állt előttük mereven, az arca csupa vér volt a társuktól, azok pedig ledöbbenve bámulták őt. Mikor felocsúdtak, az egyikük ismét támadásba lendült. A lány bal lábra támasztva súlyát, a jobb talpával nyílttörést okozva oldalra rúgta ellenfele bal térdét. Az üvölteni akart a fájdalomtól, de nem volt ideje, mert a lány lábfeje fél másodperccel később belecsapódott a halántékába, neki lökve fejjel a mellette lévő vaskonténer sarkának. Durva koppanással pattant vissza róla és elterült, mint egy rongybábú. A maradék négy emberből, kemény csattanások, puffanások és reccsenések után, már csak a nagypofájú főnök volt talpon. Látva a rommá és torzzá vert csatlósait, inába szállt a bátorság, el kezdett kifelé rohanni a sikátorból, körbe-körbe kapkodva a szemeit, sehol nem látta a tomboló fúriát. A pislákoló, gyér utcai világítás árnyékokat rajzolt a zegzugos, szűk utcába. A nyúllá szelídült ragadozó fejét vesztve menekült, közben hátrafelé fürkészett, de amikor végül előre pillantott, már ott állt előtte az ártatlan külsőbe bújt, megtestesült erőszak. Rögtön befékezett.
– Jobban teszed, ha hagysz elmenni! – kezdte fenyegetni a tagbaszakadt férfi az útját álló fiatal nőt, aki csak az imént húzta ki a fülhallgatókat a füléből – Akkor talán nem nyírjuk ki a családodat! Nem tudod, hogy ki vagyok! – valóban nem tudta… de nem is érdekelte. Szemvillanás alatt elé termett, úgy rúgva ágyékon a maffiózót, hogy annak egy métert emelkedett a körülbelül száz kilós teste, miközben férfi létére szinte női sikítás szakadt ki belőle, majd a hátára esve elterült. A földön reszketve feküdt a fájdalomtól, míg a lány fölé lépve a szemébe nézett. Ekkor vette észre, hogy a szemei kissé ezüstösen izzottak, közönyös volt, egy csipetnyi érzés sem tükröződött az arcáról. Úgy vizsgálta áldozatát, mint egy eltiport férget.
– Nem láttalak… nem keresünk, esküszöm! – hazudozott a pórul járt agresszor, miközben a kínjaival küzdött, de az idegen belelátott… és rengeteg undorító tette látott emlékeiben. A következő pillanatban újra lágyékon rúgta a szerencsétlent, aki ekkor már egy hangot sem adott ki, csak odébb csúszott a rúgásnak brutális erejétől. Az idegen belemarkolt az eszméletlenül fekvő bokájába és úgy húzta maga után, mintha nem lenne súlya. Mikor elérte vele a többi szanaszét ütött gengsztert, elengedte és a mellette lévő konténer tetejét felnyitotta. Majdnem teljesen üres volt, kinyitott egy másikat is, abban is bőven volt hely. Visszasétált a testekhez és egyesével felkapkodva azokat, belevagdosta a kukába, mint valami szemeteszsákokat. Az utolsónak egy mozdulattal letépte az inge felét, aztán a többi után hajította. Nyugodtan letörölte magáról az áldozatai vérét a frissen szerzett rongydarabbal, majd azt is bedobta utánuk és lecsapta a konténertetőket. Visszadugta a fülébe a fülhallgatót, hangerőt adott a telefonon hallgatott zenének, begombolta a fekete kardigán összes gombját, eltakarva a vértől tarka fehér, nyári ruhát és továbbindulva elhagyta a sikátort. Percek alatt a busznál volt, éppen beállt a megállóba, biccentett a sofőrnek, akivel gyakran utazik a boltból hazafelé. Leült egy ülésre, békésen és elégedetten hátradőlt, lehunyt szemmel pihent félórát. Megérkezett a végállomásra, onnan sétált még egy jópár kilométert, míg a város fényeit, zaját teljesen maga mögött hagyva elért egy alacsony kerítéses, fehér kis házikóhoz. Bement, letette az oldalán logó, apró neszesszert, levette a saruszerű szandált, aminek a pántjai is vérfoltokkal áztatott volt, szinte vörös virágmintáknak tűntek. Rögtön a fürdőbe ment, a félig nyitott ajtóból látni lehetett, ahogy a finom, nőies karok, egy kupacba, a padlóra szórnak minden egyes ruhadarabot, melltartó és bugyit. Zuhanyzás hangjai törték meg a csendet. Tíz perccel később már egy hosszú, fehér zuhanyköntösbe jelent meg az ajtóban. Felkapkodta a földről a szennyes ruhákat és a szandált. Keresztülment egy folyosón, kinyitva az ajtót a végén, egy kicsi mosókonyhába lépett. Beszórta a kezében lévő cuccokat a mosógépbe, az adagolóba mosószert, öblítőt és folttisztítót öntött. Bezárva a gépet, elindította azt, majd becsukta maga után a helyiség ajtaját. Átsétált a nappaliba, leengedte a redőnyöket, utána egy nagyobb vitrines szekrényhez lépett, aminek az egyik nyitott polcán könyvek sorakoztak, előttük egy olvasószemüveg hevert, a lány feltette. A lencséiben lévő retinaszkenner észrevétlenül ellenőrizte viselője íriszét. Az addig egyszerű, áttetsző üvegen belülről digitális, zöldes felirat jelent meg:
Azonosítva: Ophani’Él, alias Yin Xiaoyu
Yin a szemüvegen keresztül összeolvasott a polcon álló könyvek címeiből egy mozaikmondatot: A varázshegy 1984 csapdája – amint végigért az utolsó betűn, megjelent a belépés engedélyezve üzenet. A vitrin hangtalanul oldalra csúszott fél métert, a tapétázott fal az illesztésnél megnyílt. A lány belépett, minden visszazárult mögötte, ő pedig egy lépcsőn lesétált a házzal megegyező méretű, többszintes földalatti kamrájába. Ultramodern technológia és ősi szimbólumok egyvelege vette körül. Ez a szint egy nagy teremből állt, minden vakító fehéren ragyogott, laboratóriumi környezet gépekkel, tárolókkal és megfigyelő állomással. Egy páncélszekrényszerű dologhoz ment, kilincs nem volt rajta, csak valami grafitszínű lap. Rányomta a tenyerét, azon kék elektromos ívek futottak át. Fémes lapok egymásba tolódva feltárták a két méter magas tárolót. Több rekeszre volt osztva, az egyikben, mágneses térben egy dadao kard lebegett, markolatán és pengéjén is rovások szikráztak. Alatta egy kisebb dobozban egy ezüstös fiola, mellette valamilyen vadászkürthöz hasonló eszköz, kagyló belsejére emlékeztető színben pompázott. Sokféle ismeretlen tárgy, még ismeretlenebb céllal. Yin levett az egyik polcra tett tartóról egy gömb formájú szerkezetet, odasétált a terem középpontjában álló ovális pulthoz, melynek közepén egy mélyedés volt, abba belehelyezte a holmit. Az felizzott, a helyiség világítása majdnem teljesen elhalványult, a pult felett hologramszerű, 3d-s csillagtérkép vetítődött ki. A lány a köntöse zsebéből előhalászta a telefonját és a fülhallgatót. Fülébe illesztette a megszokott módon és elindította a zene lejátszót. Elkezdte forgatni a kezeivel a térképet, nagyított, jelölt, majd kizoomolt. Galaxisokat lapozgatva, pontokat kötött össze, távolságokat mért, a pult paneljén számsorok és jelek futottak, bonyolult műveleteket végzett. Az egyik sarokban visszaszámláló pörgött, mely állandóan más és más értéket mutatott, minden kombinációra másképp reagált. A térkép mellett, egy kisebb, buborékszerű, térben lebegő üzenőpanel nyílt:
procadhora Alyxi’Él: Megérkezett Washingtonba! – szólt az üzenet, Lyn a jobb tenyerét, a pult szélén lévő kristálylapra nyomta, gondolatai azonnal íródtak, megjelenve válaszként.
camnhora Ophani’Él: Értettem! Éppen számításokat végzek.
procadhora Alyxi’Él: Eredmények?
camnhora Ophani’Él: Továbbra sem tudok pontosat, de közelebb van, mint azt az eddigi elemzések mutatták.
procadhora Alyxi’Él: Mennyivel? Mikorra várható?
camnhora Ophani’Él: Egy éven belül! Talán pár hónap, de az is lehet, hogy csak hetek vannak hátra. Nehéz megmondani…
procadhora Alyxi’Él: Értem. Az nagyon közel van. Sejtettem, mert látható jelei vannak. Értesítem az összes camnhort és camnhorát. Próbáld mihamarabb elérni a patrónust! Köszönöm!
camnhora Ophani’Él: Értettem!
A buborékpanel szertefoszlott. Yin levette a kezét a lapról, a vezérlő oldalát megérintve egy ülés bújt elő az ovális pult alól, amit egy robotkar tartott. Beleülve folytatta a munkát. Jobbra, balra és néha teljesen körbe siklott vele, belemerülve az egyenletekbe.
Fort Hotel, Washington
Másnap szombatra virradt, tizenegy órás alvással a hátuk mögött, frissen, kipihenten ébredtek. Reggel nyolc volt, a reggelit a lakosztályba kérték, ami tíz percen belül fent volt. A gőzölgő kávé illata még otthonosabbá tette, az egyébként is kényelmes hotelszobát. Zara előhalászta a laptop-táskájából, gyöngyfehér notebookját, letette az étkezőasztalra, majd bekapcsolta. Amíg indult a rendszer, a kávéját kortyolta, Dan pedig újságot olvasott. Előttük néhány tányér, melyen morzsák, vaj és áfonyadzsem nyomai, az elfogyasztott reggelijük, pirítósaik maradékai, félig megivott narancslé, és gyümölcsök. A számítógép végre üzemkészen, wifi hálózatra csatlakoztatva. Zara azonnal indított egy videofon alkalmazást, megnyomta a képernyőn a „hívás Adam” ikont. Washingtonban reggel fél kilenc, tehát Kuala Lumpurban este fél kilenc. Furcsa lesz, hogy csak reggel vagy este tud beszélni a családjával, hiszen amíg ő ébren van, addig ők alszanak, amikor ő alszik, ők vannak ébren. Pontosan tizenkét óra az időeltolódás, fél nap. Legideálisabb számukra a reggel és este nyolc óra lesz a beszélgetésekhez. Közben egyszer csak felvették a másik oldalon, a kamerák bekapcsoltak. Adam számítógépe előtt ült az egész család. Dan a lány széke mellé húzta sajátját.
– Sziasztok! Hát az út nagyon hosszú volt, de itt vagyunk szerencsésen. Szuper a szállodánk – közben Danre mosolygott, aki éppen a kávéjából kortyolt – Hamarosan indulunk körülnézni a városban. Anya, megkaptad az üzenetet?
– Meg kicsim, vissza is írtam reggel. – szólt az anyja.
Zara előkotorta mobilját a táskájából. A kijelzőn egy kis boríték villogott.
– Ó, tényleg, ébredés után nem néztem a telefonomra, rögtön a számítógépet indítottam, ahogy megbeszéltük…
– Semmi gond drágám, gondoltam, hogy alszol még, furcsa ez a nagy időeltérés, de majd megszokjuk!
– Apa, Dan nagyon vigyáz rám, ne aggódj! – folytatta Zara
– Helyes! Te pedig hallgass rá mindig, mindenben! – bólintott mosolyogva
Néhány dolgot még megbeszéltek, majd elköszöntek, miközben integettek a kamerába, majd a gombot lenyomva, a kapcsolat megszakadt. Lementek a hallba és autót béreltek. Dan elgondolása szerint, először a város ismertebb nevezetességeit látogatták meg, a körútjuk túl nagynak bizonyult, több napot vett igénybe, így az első hetük gyorsan elszállt. A beiratkozást szeptember hetedikére, hétfőre időzítették. Zara egészen használhatóan megismerte a várost, Dan mindenben segített, átadott egy jó adag hasznos tapasztalatot.
Egy taxi állt meg az Amerikai Egyetem előtt. Zara és nagybátyja szálltak ki belőle, a sofőr kivette a lány csomagjait. Dan rendezte a fuvart, majd megállt a lány mellett és a vállára tette a kezét.
– Hát ez a nap is eljött. Izgulsz?
– Nagyon! – mondta a lány, szíve hevesen dobogott.
– Indulhatunk?
Zara bólintott. Belekapaszkodtak a csomagokba, táskákba és besétáltak az egyetem területére. A lány a campust látva le volt nyűgözve. Barátságos, otthonos és szép, tele a jövőjét egyengető fiatallal – gondolta – nagyon jól fogom itt érezni magam. Az egyetem területe hatalmas volt. Nehézkesen, de megtalálták a lány kollégiumi szobájának épületét. Az online regisztráció során kapott szobaszám alatti ajtón benyitva, egy barátságos, kétszemélyes kollégiumi szoba fogadta őket.
– Úgy tűnik a szobatársad még nem érkezett meg, tehát te választhatsz ágyat!
Mivel az ablak mellett közvetlen voltak az éjjeliszekrények, így a lány a jobboldali ágy felé indult. Szerette, ha a dolgok a jobb kezére esnek.
– Ez tökéletes lesz! – majd a kezében lévő kisbőröndjét és retiküljét letette az ágyra, mint egy kijelölve felségterületét.
Dan az ágy mellé húzta a nagybőröndöt és lepakolta mellé az enyhén méretes sporttáskát is, ami balkeze számára egyre nehezebb volt – Nők! Egy komplett ruhásszekrénnyel mennek mindenhová – futott át a gondolat az agyán.
– Nos, van itt még egy dolog! Nyitottam neked egy elkülönített számlát – miközben bankkártyát nyújtott át a lánynak – édesapád utalt rá egy kellemes összeget. Ez pedig tőlem. Némi készpénz, hogy mindened meg legyen…
– Dan, ez túl sok!
– Ismerve a vásárlási szokásaidat, inkább kevés! – nevette el magát Dan.
– Hehe, nagyon vicces!
– Most mennem kell, mert üzleti tárgyalásom lesz tíztől! A főépületben tudod aktiválni regisztrációdat, arra kértek mindenkit, hogy mielőbb történjen meg! – mondta apáskodóan a férfi és észrevétlenül belesajdult a szíve, hogy nincs saját gyermeke. Csak néha jött ez az érzés, általában teljesen váratlanul…
– Persze intézem, nagyon köszönök mindent!
– Szívesen kicsim! Ha bármi van, hívjál bármikor! Vigyázz magadra, később beszélünk! – Megölelték egymást, Zara nagy levegőt vett közben, így érezte Dan parfümjének illatát. A férfi az ajtóban megállva intett egyet és távozott.
– Tehát mostantól egyedül – gondolta. Kissé ijedten, de a kaland kezdetétől fűtve, elkezdte pakolgatni a ruháit, dolgait az ágyához közel eső szekrénybe. Mire minden a helyére került, közeledett az ebéd, de éhes még nem volt. Elhatározta, hogy szétnéz kicsit, kigondolja lépéseit és leadja az adatlapját. Magához vette kézitáskáját és elindult felfedezni az egyetemet. A folyosón utazópoggyászokkal mászkáltak az emberek, sokan érkeztek ma. Mikor kiért az épületből, már eldöntötte, hogy szisztematikusan feltérképezi a területet. Sok bolyongás után már egészen jól ismerte a helyet. Újra és újra körbesétált, kezdett rögzülni, miközben élvezte a napsütéses jó levegőt. Végül mégis jött az éhség, így elindult az egyetemi klub felé, amivel már a második kör után szemezgetett. Bement az étkezőrészbe. Jó páran jöttek ebédelni, de nem volt zsúfolt. A tálcájára tett cézársalátát és egy üdítőt. Az asztaloknál szétszórtan ültek az emberek, bőven volt hely. Egy kétszemélyes asztalnál állapodott meg és eszegetni kezdett. Éppen gondolataiba merülve szúrta villájára a következő falatot, amikor hirtelen ledobta magát egy srác a szemközti székre, majd az asztalra tette tálcáját és kedélyesen hátradőlt.
– Szia! Leülhetek hozzád? – kérdezte vidáman.
– Szia! Szerintem már megtetted. – válaszolta a lány.
– Arra gondoltam, ne üljön egyedül egy ilyen gyönyörű lány, mint te – kezdett flörtölni vele a fiú. Zara meglepődött, bár tetszett neki a srác pimaszsága.
– Az a helyzet, hogy a barátomat várom! Eléggé féltékeny típus. Végzős és a kosárcsapat kapitánya. Néha magam sem bírok a természetével! – szólt teljes komolysággal a lány, miközben színlelt zavartsággal fürkészte a pénztársort.
– Ez esetben talán jobb, ha tovább állok, hátha hamarosan ideér! – mondta a fiú egykedvűen. Nem akart zavarni vagy kellemetlenséget okozni a lánynak. Felállt az asztaltól, Zara kissé elmosolyodott. Ahogy meglátta igéző mosolyát, úgy döntött, hogy ezért a lányért érdemes bajba kerülnie.
– Még azt gondolná, hogy gyáva vagyok, pedig tetszem neki, hiszen halványan, de egyértelműen mosolygott! – futott át az agyán és visszahuppanta a székre.
– Tudod mit, várjuk meg együtt! – mondta mosolyogva, közben Zara szemeibe bámult. A lányt először nagyon meglepte a dolog, de jól leplezte.
– Tehát játszani szeretnél? Nos, rendben, felőlem! – tökélte el magában Zara.
– Rendben, te tudod, nem mondd, hogy nem szóltam! – mondta közönyösen, mialatt úgy tett, mintha tartana a következményektől.
– Persze, hogy tudom, ne idegeskedj! Joseph Lang vagyok, örülök, hogy volt nálad egy szabad hely! – nyújtotta a kezét a fiú az asztal felett. Egyfolytában Zara szemeibe nézett, aki ettől zavarba jött, de nem esett ki a szerepéből.
– Örülök, hogy örülsz Joseph, reméljük ez így is marad! Zara vagyok, Zara Evens! – közben megfogta a fiú kezét. Képtelen volt nem észrevenni, hogy nagyon szép, de mégis férfias keze van újdonsült ismerősének.
– A barátaim Joenak szólítanak – továbbra is finoman tartva a lány törékeny, karcsú kezét, belefeledkezve a pillanatba.
– Ühüm, rendben Joseph, de most már kellene a kezem, mert ennék!
– Ja persze, végül is a tiéd! – nyitotta szét ujjait Joe. Zara ismét a kezébe vette villáját és falatozott tovább, majd a fiúra pillantva új mondatba kezdett.
– Nézd Joseph…
– Joe, ha kérhetem…
– Jó persze, tehát figyelj Joseph! Nem sokára itt a barátom, nem szeretnék egy újabb rendőrségi ügyet, és…
– Gyakran gyűlik meg a bajod a törvénnyel? – közben elkezdett enni.
– Jaj, ne már, nem úgy értem! A barátom és te kerültök bajba, ha itt talál, mert tuti, hogy…
– Tök rendes tőled, hogy ennyire aggódsz értem, ilyen rövid ismeretség után. Annyira jó, hogy ilyen fontos vagyok neked! – mondta Joe nagy, ártatlan szemekkel. A lány ezt már nem bírta ki komolysággal, felnevetett.
– Te teljesen bolond vagy! – csóválta meg a fejét Zara.
– Nem, Joe vagyok, már mondtam. Tehát Miss Evens, ehetnénk, amíg ide ér a barátja? Biztos roskadásig lesz a tálcája, mert sokáig elvan – élcelődött a fiú, Zara ekkor átpillantott Joe válla felett, valakit nézett, ezért ő is hátrafordult. Egy magas, nagydarab, izmos srác tartott az asztaluk felé. Annyira bámulták, hogy ő is nézte őket. Vállára csapva egy „American Eagles” csapatkabát, arcán látszott, hogy nincs jó kedve. Egyre közelebb ért az asztalukhoz. Joe a szeme sarkából figyelte Zarát, aki ezt észrevette és rámosolygott a fiúra. Az pedig már nagyon unta, hogy méregetik, így tekintete még morcosabbá vált. Már majdnem az asztalnál volt, amikor Joe arra gondolt, hogy most fogja felrántani a székéből, így szemével keresgélt, hogy milyen tárggyal tudja majd harcképtelenné tenni ezt az izomkolosszust. Egyszer csak váratlan módon a srác… tovább haladt!
– Oké, most a kapitányod vagy eltévesztette az asztalt, vagy nem vett észre téged… esetleg nem a kapitányod! – nézett Joe a lányra. Zara elégedetten vigyorgott, majd a szívószállal beleivott az üdítőjébe, még mindig mosolyogva.
– Mindjárt jön az én csapatkapitányom! – mondta Zara
– De előbb a csapat kabalafigurája érkezik! – válaszolta Joe.
– Nem tudom, őt nem ismerem – mulatott tovább a lány.
– Persze, hogy nem, ő az én barátnőm! Egy igazi hisztis liba! Menjünk, mielőtt megérkezik! – kacsintott a fiú és a kezét nyújtotta a lánynak, aki tétován, de belehelyezte sajátját. Felálltak az asztaltól és kisétáltak az egyetem parkjába.
– Evens. Angol névnek tűnik, te viszont nem igazán nézel ki angolnak.
– Mert nem vagyok, a dédapám volt az.
– Honnan érkeztél?
– Kuala Lumpurból.
– Hát Törökország nincs közel, jó sokat utaztál!
– Az nem Törökországban…
– Nyugi, tudom. Malajzia. Nem sokat nézel ki belőlem igaz?
– Erre most mi lenne a helyes válasz? Egyébként te honnan jöttél? A Lang sem éppen tipikus amerikai név…
– Ki kell, ábrándítsalak, San Franciscóban születtem. Az viszont tény, hogy a családi nevünk nem igazán amerikai, ha van egyáltalán olyan, tekintve az USA történelmét. Ükapám még Magyarországról érkezett az Egyesült Államokba, az ottani 1848-49-es szabadságharc elbukásakor hagyta el szülőhazáját. Így szépen bele is csöppent az akkor kezdődő kaliforniai aranylázba. A családi nevünket akkoriban még ékezettel írták, tehát Lángnak, ami annyit jelent magyarul, hogy tűz illetve annak szinonimája.
– Tudsz magyarul?
– Néhány szót. Miért te tudsz? – viccelődött Joe.
– Igen, tudok – kacagott fel Zara, a srác vele nevetett, mert azt hitte mókázik. Sétálgattak, csevegtek. Mélyen belül Zara nagyon hálás volt Joenak, hogy az első napját sem egyedül tölti az egyetemen, vágyott a társaságra. A fiú pedig kiválónak bizonyult ebben, ráadásul a lánynak egyre inkább megtetszett…
– Szóval, mi volt ez a csapatkapitányos sztori?
– Egyszerűen csak adta a helyzet. Gondoltam, túl nagy az önbizalmad, török belőle egy kicsit magamnak – nevetett Zara
– De azért maradjon nekem is – mosolyodott el Joe
– Ez miatt nem aggódnék a helyedben!
Késődélután hűvösebb lett, Joe a lányra vállára terítette kabátját. A fiú pont egy fejjel volt magasabb tőle, és széles vállai voltak, így Zarán eléggé lógott a ruhadarab, de legalább nem fázott. Jól érezték magukat és észre sem vették, hogy az idő gyorsan elrohant. Számot cseréltek, miközben megérkeztek a lány kollégiumi szobájának épületéhez. Megállva a kapuban, tétován ácsorogtak.
– Most már felmegyek – mondta a lány zavarában
– Megcsókolhatlak? – kérdezte váratlanul a fiú
– Nem túl korai ezen igényed?
– Valószínűleg az, de nagyon szeretném…
– Kellemes estét Joseph! – Zara sarkon akart fordulni, de Joe elkapta a kezét és magához húzva őt, átölelve hosszan megcsókolta. A lány nem ellenkezett, forró, bizsergető érzés tartotta fogva. Lassan kibontakoztak egymás karjaiból, de tekintetük még összeforrva maradt másodpercekig, míg visszazökkentek.
– Holnap látlak Joe… – mondta halkan a lány az ajtóból
– Szép estét Zara! – köszönt el megbabonázva a fiú
Zara felment a szobájába, lefeküdt az ágyára, majd ujjaival végigsimított az ajkain. Izzott rajta a csók, soha nem érzett még ilyen szenvedélyt élete során, vágyta, hogy ez az érzés soha ne múljon el, közben egy jólesőt sóhajtott…
Másnap elkezdődtek az előadások az egyetemen. Zara felvette jelen életének ritmusát. Az iskolán kívül állandóan Joeval töltötte minden idejét, különös vonzalom kapcsolta őket egymáshoz, úgy érezték, mintha ezer éve ismernék egymást, pedig csak néhány nap telt el. Egy alkalommal az órák után Zara a szobájában, az íróasztalánál ült és éppen olvasgatta az aznap hallottakat. Egyszer csak kopogtak.
– Igen, tessék! – Az ajtó kinyílt és egy vörös hajú lány lépett be rajta.
– Szia! Szobatársak leszünk, a nevem Cecilé Ernaux – szólalt meg a lány kimért, érezhető francia akcentussal.
– Szia, Cecilé! Isten hozott, Zara Evens vagyok! Kerülj beljebb! – köszöntötte felállva az asztaltól és lelkesen nyújtotta kezét az érkezőnek. Kézfogás közben Cecilé végigmérte Zarát, tekintete beképzeltséget sugallt. Majd hátrafordult, mögötte egy férfi állt sofőr ruhában, kezében és vállára akasztva táskák és csomagok, a lány semmit sem cipelt.
– Armand, hozza be a csomagjaimat! – adta utasításba Cecilé
– Igenis kisasszony! – szólt a sofőr, majd belépett a szobába, a bőröndöket letette az üres ágy mellé és megállt, mintha újabb feladatot várna.
– Most már elmehet! – folytatta ugyanazzal a parancsolgató magatartással. A férfi biccentett egyet a fejével, aztán távozott. Zarának gyorsan feltűnt, hogy újdonsült lakótársának szótárából hiányoznak olyan szavak, mint a „kérem” és „köszönöm”. Tudta, hogy nem lesz beszélgetés közöttük, ezért visszaindult az asztalához, és próbálta kizárni magából a Ceciléből áramló negatív rezgéseket.
– Ha tudok segíteni, csak szólj és érezd magad otthon! – tett még egy próbát.
– Hát az nagyon nehéz lenne! – válaszolta stílusában Cecilé, majd elkezdte a kipakolgatást, Zarára ügyet sem vetett, így a lány folytatta az olvasást. Mikor szobatársa végzett a pakolással, a kézitáskájából mobiltelefont vett elő és hívásba kezdett. Franciául szólt a telefonba, az apjával beszélt. Elmondta, hogy igazából semmi sem tetszik itt neki, hogy a szobatársa valami félvér ázsiai, és hiányzik neki az otthoni kényelme, hosszú és kényelmetlen volt a repülőút, satöbbi. Ment a panaszáradat. Cecilének fogalma sem volt, hogy Zara minden szavát érti. Különösebben nem érdekelte Cecilé mondanivalója, sőt, már nagyon meg is unta. Kedve támadt lazítani. Egy vastag pulcsit húzott, csizmába bújt, felkapta a kabátját és elhagyta a szobát. A folyosón még hallotta Cecilé hisztiét, végül eltávolodott annyira, hogy megszűnt a lány hangja a fülében, ami borzalmasan idegesítő frekvenciának tűnt mindvégig.
– Ah, végre! – könnyebbült meg Zara a telefonja utána nyúlva, Joe egy csörgés után felvette – Szia! Szeretnék kikapcsolódni, van valami ötleted Joseph?
– Szia! Éppen hívni akartalak, húsz perc múlva ott vagyok érted! Találkozunk a szokásos padunknál, az étkezde előtt! Öltözz fel melegen, mert eléggé fázós vagy! Nos, hamarosan találkozunk! Csók!
– Rendben… – folytatta volna Zara, de Joe már letette.
A lány átsétált a campuson. Péntek volt, másnap sokáig alhat, így későig fenn maradhatnak. Ez még jobb kedvvel töltötte el. Leült a padra és nyomkodni kezdte a telefonját. Dannek írta, hogy minden rendben vele, aki az üzlet miatt elfoglalt volt, de kérte a lányt, hogy azért néha jelentkezzen.
– Indulhatunk? – szólalt meg mögötte Joe, közben a kezét nyújtotta.
– Hová megyünk? – kérdezte a lány, míg a fiú tenyerét markolva felállt.
– Meglepetés! – mondta Joe, miközben fogta a lány kezét és finoman vezette maga után. Máskor mindig nyomta a dumát, de most nagyon titokzatos volt. Elérték az egyetemi park bejáratát. Néhány lépés megtétele után Joe megállt egy éjfekete, brutális külsejű nagymotor mellett. A nyergén, a motor színével megegyező két motoros szkafander pihent, a tankján villámokkal ölelve, ezüst betűkkel a „STORM” felirat volt olvasható. Amikor Zara megpillantotta a járművet, szíve hevesen kezdett kalapálni, egy kisebb rémült lett úrrá rajta.
– Ő Vihar, a paripám! – simított végig az ülés oldalán a fiú, de ekkor észlelte Zara ijedtségét – Valami baj van? – kérdezte elbizonytalanodva Joe.
– Nem, nincs! – válaszolta a lány, visszanyerve önuralmát. A kisebbnek látszó, új sisak után nyúlt, majd felhúzva a fejére, az teljesen passzolt. – Végül is mi az esélye? – gondolta. A félelem még tombolt benne, de nem érdekelte. A fiú is felvette a sisakot, a sötétített rostélyok még nyitva voltak…
– Vigyázz rám! – nézett a fiú szemébe.
– Jobban, mint az életemre! – mondta Joe határozottan, közben arra gondolt, soha olyan gyönyörű szemeket nem látott azelőtt, mint Zaráé. Felültek a motorra, lehajtották a plexiket, a fiú elfordította a kulcsot és lenyomta a START gombot. A motor úgy szólalt meg, mint a valódi mennydörgések, majd öblös hangon, egyenletesen járt. A fiú üresben kétszer finoman odahúzott a gáznak, ezt a felébresztett „vadállat” hörgései követték. Ettől a lány ereiben szétáramlott egy nagydózisú adrenalin, ami szinte azonnal eufórikus állapotba hozta. Joe sebességbe tette a gépet, felengedte a kuplungot és szép lassan elkezdtek gurulni. Áthajtottak a városon, végül felhajtottak a MD295-ösre, és Baltimore felé vették az irányt. Az autópályán Joe elkezdett gyors tempót diktálni a motornak, Zara szorosabban ölelte a fiút, közelsége különös nyugalmat adott neki, nyoma sem volt már félelemnek. Baltimore-t elhagyva az I95-ösön folytatták Philadelphia irányába. Az egyenesebb szakaszokban szédületes sebességgel söpörtek végig, a táj elmosódott mellettük. Szemmel láthatóan nem érdekelték Joet a sebességkorlátozó táblák. Ennek ellenére a lány végig azt érezte, hogy a fiú mennyire uralja az erőt, ami a motorban rejlik. Kezdett alkonyodni, a nap lassan lebukni készült a horizonton, a táj aranysárgává vált. Zara élvezte a motorozás szabadságát, gyönyörködött az érzésben, a látványban. Ahogy elhaladtak Philadelphia mellett, már messziről látszódtak a város fényei. Aztán egy táblán feltűnt az útirány, Manhattan, New York. Zara megtelt izgalommal, mosolygott a sisak alatt. Érezhetően vége volt a nyárnak, korábban sötétedett. Egyre közelebb értek New York-hoz, a Nagy Alma csodálatos fényekben pompázott. Behajtottak a Lincoln-alagútba, abból kiérve már Manhattanben voltak. A kerület lüktetett. Rengeteg autó és ember mindenfelé, nyüzsgés, villogó, hatalmas neonreklámok, hirdetőtáblák, óriás kivetítők, zajos utcákkal. A motor ráfordult a harmincnegyedik utcára, végül az Ötödik sugárút sarkán Joe leparkolt, egy óriási épület tövében. A közel három órás út alatt elzsibbadtak. Leszálltak és levették a sisakokat.
– Üdvözöllek New York-ban, az Empire State Building lábánál – mondta a fiú mosolyogva, míg Zara felnézett a torony teteje felé, örömmel telve bámulta.
– Éhes vagy?
– Igen, nagyon – bólintott Zara.
– Akkor ideje enned egy New York-i hot dogot!
Egy igen kellemes, gyorsétkezdében kötöttek ki, közel a toronyhoz. Miközben ettek, a kávéjuk az asztalon gőzölgött, néha belekortyoltak.
– Ez honnan jutott eszedbe? Mármint az úti cél…
– Arra gondoltam, biztos hiányolod a magas épületeket a szülővárosod miatt!
– Jól gondoltad! Tudod, nincs igazán honvágyam, rossz érzéseim, de valóban hiányolom Kuala Lumpurt és főleg a családomat.
– Nálam más a helyzet, egyedüli gyerek vagyok. A szüleimet autóbalesetben vesztettem el, amikor hat éves voltam…
– Ó, nagyon sajnálom… – ez váratlanul érte Zarát, nem tudott többet kinyögni.
– Igen, én is, de már megtanultam együtt élni ezzel. Ebből a tragédiából merítettem például az önállóságomat!
– Nehéz lehetett úgy felnőni, hogy semmilyen segítséged nem volt! – közben végigfutott rajta a borzongás, mert ő belehalt volna abba, ha ez történik vele.
– Nos, nem maradtam segítség nélkül. Mivel a szüleim egy vagyont hagytak rám, így sosem voltak anyagi problémáim. De ami ennél sokkal több volt számomra az, hogy édesanyám gyermekkori barátnője örökbe fogadott. Csodálatos ember, rengeteg szeretetet kapok tőle. De ennyit rólam…
– Mint azt már tudod, nekem van egy bátyám. Nagyon jó a kapcsolatunk, sokszor eszembe jut. Vele tényleg mindent megbeszélek. Bírnátok egymást, hasonlóan gondolkodtok. A szüleimet imádom, mindig számíthatok rájuk, szeretetben nőttem fel. A nagybátyámról már meséltem, születésemtől fogva az egyik legfontosabb ember az életemben. Röviden ők az én családom, majd még mesélek róluk, de most menjünk, mert nagyon kíváncsi vagyok már! – pezsdült fel Zara, nem akart honvágyat érezni, élvezni szerette volna az estét.
– Helyes, menjünk! – mosolyodott el Joe.
Elindultak az Empire State Building bejáratához. Jegyváltás után a lifthez mentek. Zarának azonnal eszébe jutott a nap, amikor Adammel mentek a Petronashoz. A lift megállt a 86. emeleten. Már beesteledett, a gyönyörű látványtól a lány elhalkult, csak nézte New York-ot, le volt nyűgözve. Mikor szóba került Amerika, az első gondolatai között volt ez a város, és most itt van! Egy darabig Joe is csak csendben állt, hagyta, hogy a lány megteljen a látvánnyal. Mikor látta, hogy az ámulat alább hagy, mesélni kezdett.
– Az épület 1931 és 71 között a legmagasabb volt a világon. 102 emeltes, 1.250 láb magas (381 méter). New York egyik igazi jelképe. Rövid idő alatt, összesen 18 hónap alatt épült fel, bár az építése, ha jól tudom, tizennégy építőmunkás életébe került. 3.400 ember dolgozott rajta, versenyt futva a Chrysler Building befejezésével, ami végül 11 hónappal korábban készült el. A megnyitóján olyan híres emberek voltak jelen többek között, mint II. Erzsébet királynő, XII. Pius Pápa, Winston Churchill és Albert Einstein.
– Sokat tudsz róla, ahhoz képest, hogy San Franciscó-i vagy.
– Csak ott születtem, de itt New Yorkban nőttem fel és szeretem ezt a helyet. Sokat jártunk ide a nevelőanyámmal, majd bemutatlak neki, biztos, nagyon fogod kedvelni őt…
– Rendben. Valamit szeretnék elmesélni neked – szólalt meg csendesen Zara – de ezt senkinek nem mondhatod el…
– Nem fogom. Hallgatlak – válaszolt Joe, tudta, hogy valami nagyon komoly dologról lesz szó, ekkor a lány belekezdett. Elmesélte neki a balesetét, és az utána történteket. A fiú döbbenettel hallgatta Zarát. Végül a történet végére ért. Joe egy ideig a csodálkozástól és a lány őszinteségétől egyszerűen csak megnémult, majd végül mégis megszólalt.
– És te ezek után felültél mögém a motorra?
– Bízom benned – mondta a lány mélyen a fiú szemébe nézve, közelebb lépett, óvatosan magához húzva őt. Joe két kezébe fogta a lány arcát, lassan felé hajolt és megcsókolta. Ahogy ajkaik összeértek, szívük vadul vert, az ereikben a vér száguldozott. Egymás ölelésében beszélgettek tovább.
– Akkor te most tényleg minden nyelven beszélsz?
– Igen. Legalább is egyelőre nem találtam olyat, amin nem.
– Nagyon jó érzés lehet, mindenkit érteni, megérteni…
– Szeretlek! – mondta ki magyarul a lány, amitől Joe először ledöbbent, mert meglepte ez a nyelv és a hozzá tapadó, rég elfeledett érzés.
– Én is szeretlek! – válaszolta ezen a furcsa nyelven Joe, majd visszaváltott angolra, mert tényleg csak néhány szót ismert így – Apámtól hallottam ezt a csodálatos magyar szót utoljára…
– Ó, ne haragudj, fogalmam sem volt erről, nem akartam sebeket feltépni és bántani, kedveskedni szerettem volna, nem fájdalmat okozni, én ostoba…
– Nem, nem. Semmi baj, csak egy pillanatra ismét gyerek voltam, emlékeztem mindenre, sokszor mondta ezt nekem. Jól esett, semmi rosszat nem tettél. Jó volt újra átélni! – majd újabb mondatba kezdett – Az igazság az, hogy a legelső pillanattól fogva őrült módon vonzódom hozzád, nem csak tetszettél, hanem azt éreztem… hogy szeretlek! Nem tudok rá semmilyen magyarázatot, de sosem éreztem ilyet senki iránt, olyan jó, hogy te is így érzel, és ezt most kimondtuk! – vallotta be Joe megkönnyebbülten Zarának.
– Harcoltam magammal, hogy elmondjam-e neked, féltem, hogy csak én érzem ezt, esetleg hülyét csinálok magamból!
– Bátrabb vagy az érzéseidet illetően, mint én.
– Nem hinném – válaszolta Zara kissé zavartan – Hosszú lesz az út hazafelé, indulnunk kellene! – tette hozzá, miközben ismét végignézett az esti városon és furcsa módon valami megmagyarázhatatlan félelem ébredezett benne, de nem tudta mitől. Joe szólalt meg, aminek nagyon örült, mert kizökkentette, ismét jelen volt, ettől a sötét, baljós érzéstől távol.
– Nos, az utólagos engedelmeddel foglaltam egy hotelszobát! Természetesen semmi sincs kőbe vésve, ha visszaindulnál…
– Jól tetted! Induljunk! – szólt a lány határozottan. Kézen fogta a fiút, és elkezdte maga után húzni. A liftben szótlanul álltak, szorítva egymás kezét, sokszor egymásra pillantva. Ismét motorra ültek, kisebb forgalom mellett, nagyrészt már csak taxik voltak úton. Megálltak a szállodánál. A recepcióhoz értek, bejelentkeztek. Felértek a szobájukhoz, a fiú végighúzta a kártyát az ajtózáron, az sípolt egy rövidet, az ajtó kinyílt. Beléptek az előszobába, igazán meghitt volt. Egy dupla ágyas szoba, az ágy megvetve. A bárszekrényen, egy jeges vödörben pezsgő hűlt. Zara a fiúra pillantott, az rögtön zavarba jött, szabadkozni kezdett.
– Ne nézz így rám, nem volt semmi hátsószándékom!
– Nem volt? Kár! – szólt a lány élcelődve
– Azt mondtam, hogy nem volt… nem azt, hogy még most sincs! – ment bele a játékba Joe, erre a lány elvörösödött.
– Ez magas labda volt – futott át Zara elméjén, ekkor a fiú elmosolyodott, mintha hallotta volna a lány gondolatát.
– Lezuhanyozok, jót fog most tenni a felfrissülés! Kicsit már fáztam is, de jó meleg van itt a szobában szerencsére – szólt Zara, a fiú bólintott. A lány bement a fürdőbe és becsukta az ajtót. Joe leült az egyik fotelbe, a távirányító után nyúlt a mellette lévő asztalkán. Bekapcsolta az ággyal szemközti tévét. Kapcsolgatta egy darabig, végül megállapodott egy csatornán. A bemondó a napi híreket sorolta.
-… a polgármester részt vett a megnyitón, kedves szavakkal méltatta a kezdeményezést. – Újabb munkahelyeket teremt a városgazdálkodás, átadták az új irodaépületet. – Ezek voltak gazdasági híreink, most pedig a mai nap eseményei röviden. – Egy férfi a délelőtti órákban szomszédjaira támadt, miközben teljesen érthetetlen nyelven kiabált velük. Helyszíni bejátszást következik. Képsorokat mutattak, amin egy vékony, öltönyös fickó ordítozik, kezében golfütővel hadonászik. Semmit sem lehetett érteni az üvöltözéséből. Végül a rendőrök leteperték. Egy nőt mutattak, a képernyő alján „Mrs. Johnson, az egyik szomszéd” felirat volt látható, a következőket mondta: „Sosem láttuk Bobot ilyennek azelőtt, fogalmunk sincs mi történhetett, egy szavát sem értettük. Teljesen megőrülni látszott!” Újra a bemondót mutatta a kép – „a férfit az elfogása után a rendőrök segítségével egy közeli idegszanatóriumba szállították.” Ekkor a fiú egy másik csatornára váltott, ez is napi hírekkel foglalkozott, melyben a vágóképeken egy benzinkút üzletét mutatták, a polcok szanaszét döntve, a padlón összetört üvegek, kisebb-nagyobb vérnyomok voltak. A háttérben szétvert üdítős hűtők. A felvételt egy bemondó narrálta. „…csoportos garázdaság és emberölési kísérlet miatt keresnek hat embert, akik az üzletbe rontottak, és miután az összes biztonsági kamerát szétverték, gyakorlatilag elpusztították az üzlethelyiséget, és az ott dolgozó V.T-t majdnem halálra verték, akit életveszélyes sérülésekkel kórházba szállítottak. Kihallgatni nem tudja a hatóság, mivel az áldozat eszméletlenül fekszik az intenzív osztályon, az orvosok az agyának sérülése miatt mesterséges kómában tartják, remélve a gyógyulást. Az esetnek egyetlen szemtanúja van, egy hajléktalan, aki arra kért minket, hogy az arcát ne mutassuk, mert azóta retteg az elkövetők visszatérésétől.” Ekkor a kép váltott, egy elmosódott arc jelent meg a képernyőn, hangja eltorzítva szólt – „Az utca túloldaláról láttam, ahogy jött ez a… ez a horda, berontottak a boltba. Aztán már csak fájdalmas üvöltözést, csörömpölést hallottam… a következő percben, mint valami veszett falka, kirohantak az üzletből és befutottak a benzinkút mögötti erdőbe. De esküszöm, hogy a szemük… a szemük fekete volt, nem voltam ittas… láttam… láttam, amit láttam!” – a bejátszás után, ismét a stúdiót kapcsolták, a bemondónő folytatta. „ Egy meg nem erősített hír szerint az áldozaton emberi harapásnyomok vannak. Most időjárási előrejelzésünk következik…”
– Napról napra betegebb ez a világ! – suhant át Joe agyán a megállapítás. Eközben a fürdőben Zara már a zuhany alatt állt, a majdnem forró víztől teljesen áthevült. A hotel samponjának és tusfürdőjének kellemes illata volt. Amikor végzett a mosakodással, még állt egy darabig a vízsugár alatt. A meleg víz hatására kissé szédelegve kilépett a kabinból. Megtörölközött, utána belebújt az odakészített fürdőköntösbe. Törölközővel megdörzsölte a haját, majd turbánszerűen rátekerte a fejére és kilépett a fürdőből. Joe felpillantott, és akaratlanul végigmérte a lányt. Formás lábain megakadt a szeme, melyet combközéptől köntös takart, megfeledkezve magáról, csak bámulta őt.
– Nos, ha gondolod, már tiéd a fürdő! – szólt a lány, látva a fiúra tett hatását.
– Ja… persze, köszönöm! – válaszolta a látványtól megzavart Joe.
– Hála Istennek nem csak én vagyok zavarban – gondolta Zara. Most Joe tűnt el a fürdőben. Zara lehuppant az ágyra, majd kapcsolgatni kezdte a tévét, egy kínai hírműsoron állt meg: „… szemetes konténerben találták meg a csangszai alvilág hercegének és öt társának holttestét. A hat férfit brutális módon halálra verték, a konténerbe helyezésükkor valószínűsíthetően még éltek, állítja ezt a bűnügyi szakértő. Mindegyik áldozat hosszú bűnlajstrommal rendelkezett. Gyilkosság, kábítószer-kereskedelem, gyereklányok prostitúcióra kényszerítése, csak néhányat említve az igen széles palettáról. Többször álltak bíróság előtt csoportos nemi erőszak vádjával is, de különböző okok miatt sosem lettek elítélve…” Bármennyire is késztetést érzett, hogy falja a híreket, nem akarta elrontani a napját borzalmakkal. Így erőt véve magán kikapcsolta a készüléket. Leoltotta a villanyt, és a bárszekrény melletti fényerősség szabályzós lámpát halványra állította. Kellemes atmoszférát varázsolt a gyenge fény. Felállt és a médiapolchoz lépve, a tévé alatti rádiót kapcsolta be. Egy darabig keresgélt az állomások között, talált egy adót, ami chill-house dalokat sugárzott. Magához vette a gyöngyöző, hideg italt, hozzáfogva a pezsgőspoharakat. Letette őket az ágy melletti asztalkára, majd kényelmesen leült a franciaágy szélére. A zenét hallgatva kissé elmerengett gondolataiban, végigfuttatta tudatán az elmúlt hónapokat. Pár perce múlva kinyílt a fürdőajtó, Joe jelent meg, a másik fehér fürdőköntöst viselve, haja vizes volt és rendezetlen. Zara lesütött szemmel ült, nagyon zavarba jött, ez Joe-nak rögtön szemet szúrt a dolog.
– Kinyissam a pezsgőt? – próbálva megtörni a zenével átitatott némaságot.
– Mindenképpen! – válaszolta azonnal a lány.
Joe felbontotta a dugó alufóliáját, lecsavarta drótkosarát, majd kisebb pukkanással felnyitotta az üveget. Mindkét poharat megtöltötte, kézbe vette azokat és az egyiket oda nyújtotta a lánynak.
– A közös New York-i kalandunkra – kacsintott a fiú
– Köszönöm neked ezt az egészet! – mosolyodott el a lány, láthatóan lazult, átragadt rá Joe természetes nyugalma. Koccintottak. A poharak csengése ünnepélyessé tette a pillanatot. Kortyoltak a pezsgőből, az édes, buborékos, hűs ital jól esően oldotta a feszültséget.
– Holnap a nagybátyámmal találkozok. Megölne, ha tudnád, hogy New Yorkban vagyok, motorral érkeztem egy fiú társaságában. Igazából téged is megölne! – kuncogott a lány – Be kell, mutassalak neki! Eléggé bűntudatom van miatta, sosem hazudtam neki, most sem szeretnék…
– Nem kell hazudnod, egyszerűen csak hagyd ki a holnapi beszélgetésetekből ezt a kiruccanást! – nevetett Joe.
– A családommal is beszélni szeretnék már – közben levette fejéről a törölközőt. Nedves haját igazgatva, Joe megérezte illatát, ami teljesen hipnotikus volt számára.
– Nehéz nélkülük? – kérdezte Joe, közben leült az ágyra, közel a lányhoz, aki félénken pillantott a szemébe.
– Sokszor igen… de most egy cseppet sem az – mondta halkan – Valamit még tudnod kell… én még soha nem… – suttogta a lány – A megfelelő emberrel akartam megtenni, nem elkapkodva!
– Zara, ugye tudod, hogy nem azért hoztalak ide, és…
– Sssh, tudom! – tette a mutatóujját Zara a fiú szájára, majd kiemelte a kezéből a poharat, felállt, az éjjeliszekrényhez lépve letette a sajátjával együtt. Ekkor összeszedve minden bátorságát és legyűrve a szégyenérzetét, lassan kioldotta a köntösét, majd lecsúsztatta a válláról. Anyaszült meztelenül lépett Joe elé, akit egészen megigézett Zara szépsége. Megfogva a derekát, magához húzva csókolgatni kezdte a hasát. Zara felsóhajtva szorított Joe arcát a testéhez. Leült mellé az ágyra, hosszan csókolóztak, Joe lágyan simogatta mindenét. Zara hátára fekve az ágy közepére helyezkedett. A fiú levette köntösét, a lány szemei végigsimították férfias, izmos testét. Zara hívogatóan, finoman széttárta a combjait, Joe közé fekve átölelte őt, ekkor mellkasához nyomódtak a csábító, feszes keblek, izgató borzongást okozva az összes sejtjében, féktelenül felkorbácsolva tüzesre hevült vérét.
– Akarlak… akarlak – súgta elcsukló hangon Zara Joe fülébe.
Vad csókolózásba kezdtek, Zara egy szúró fájdalmat érzett, de abban a pillanatban elöntötte a gyönyör is. Lüktetőn mozogtak, a lány szorította a fiú karját, vállába mélyesztette ujjait. Joe Zara hajába túrt, az arcát simogatva, a melleit csókolgatta. Úgy szeretkeztek, hogy az egész világ teljesen megszűnt számukra létezni. Zara egyre jobban zilált, majd magához szorította Joe-t, lágyan felnyögött és megremegett, az egész teste libabőrös lett a kéjes mámortól, levegő után kapkodott, ekkor Joe sem tudta tovább tartani magát, egész testén, mint egy áramütés száguldott végig a vággyal forralt színtiszta beteljesülés. Egész teste összerándult, izmai megfeszültek, majd boldogsággal telve terült el a lányon. Így feküdtek ölelkezve perceken keresztül, csókokat nyomva egymásra. Joe a hátára feküdt, és magához húzta Zarát, ő ráhajtotta fejét a fiú széles mellkasára. Nem szóltak egy szót sem, érezték, hogy itt most nincs helye szavaknak. Csak úszni, lebegni akartak ebben az öröm áztatta bódulatban. Lassan, szinte kábultan szenderedtek el.
Később, ahogy egymásra fonódva aludtak, a lány szemei fel-alá jártak a szemhéjai alatt. Álmodott. Egy furcsa sötét folyosón ment, a mennyezet közepén egy vékony, halvány fehéres-lilás színű, folyamatos neonszerű csík világított, körülötte mindenféle szimbólum villant fel. Erős vibrációt érzett a levegőben, és a kőlapokon, amin sétált, de főleg a testében. Morajlást hallott. Ahogy haladt előre, kissé szűkülni látszott az átjáró, és a zaj egyre hangosabb lett. Nem érzett félelmet, pedig a hely nagyon ridegnek tűnt. Egy gúla alakú terembe ért, hófehér volt minden, körülötte nyolc fehér kristályláda. Ezek valamilyen fényes asztalt öleltek körbe. Elkezdett sietni felé, ahogy közelebb ért, észrevett egy gömböt középen. Nagyon fényes volt és lebegett. Felé nyúlt… a nevét hallotta visszhangozni, Zara… Zara…
– Zara… Zara… kicsim ébredj! – ébresztgette ijedten Joe. A lány először furán nézett rá, nem értve a helyzetet, míg magához tért. Aztán vette észre, hogy ül az ágyban és jobb kezét előre nyújtja, mintha valamit meg akarna érinteni.
– Fura álmom volt, de minden rendben! – nyugtatta a fiút
– Gyakran csinálsz ilyeneket? Ez valami alvajárás?
– Minden este. Néha táncra is perdülök!
– Komolyan? – nézett hitetlenkedve Joe
– Nem te bolond! – nevetett fel a lány – Nem csináltam még ilyet, vagy legalábbis nem tudok róla.
– Kár, pedig megnéztem volna, ahogy táncolsz! Biztos nagyon szexi lenne, ha meztelenül balettoznál álmodban…
– Most pedig te álmodsz kedves Joseph! Jó éjt! – nevetett megint Zara, közben igazított a párnáján.
– Nem beszélsz az álmodról? Szívesen meghallgatlak.
– Semmi extra. Valamilyen hosszú kőfolyosón mentem és vibráló zajt hallottam. Aztán felébresztettél.
– Rendben – érezte, hogy a lány pihenni akar, így közelebb húzva magához átkarolta és visszaaludtak.
– Jó reggelt Álomszuszék!
– Jó reggelt! Hány óra? – kérdezte Zara, álmos hangon, mosolyogva.
– Kilenc. Hozattam fel reggelit! Gyere, egyél! – invitálta az asztalhoz Joe, közben harapott egyet a pirítósába. A lány ledobta magáról a takarót, felállt az ágyból meztelenül, Joe szájában megállt a falat, abbahagyta a rágást miközben őt bámulta. Zara elmosolyodott, közben felöltötte a köntösét, majd leült az asztalhoz. Megragadott egy szelet pirítóst, megvajazta, nagy adag eper dzsemet kent rá, és jóízűen beleharapott.
– Háromra Washingtonban kell lennünk, Dannel félnégykor találkozok!
– Reggelizünk, lezuhanyozunk, összekapjuk magunkat és indulunk.
– Azért annyira nem sietünk – mondta a lány sokat sejtetően, majd a kávéjába kortyolt, közben a csésze mögül Joe-ra pillantott.
– Végülis hamar visszaérünk, nem kell kapkodnunk! – szólt a fiú mosolyogva.
– Nos, én jól laktam… – állt fel Zara az asztaltól, elindulva a fürdő irányába kioldozta köntösét és menetközben ledobta magáról. Könnyed léptekkel keresztülsétált a szobán, Joe tekintete, formás, gyönyörű fenekére tapadt. A lány az ajtón belépve megfordult, egyenesen a fiú szemébe nézett, majd a zuhany alá állva megnyitotta a csapot. A víz lassan csorgott szét Zara enyhén kreol bőrén, kezei végigsiklottak az arcán, majd a testén, mely libabőrössé vált a hűs levegő hatására. Joe ekkor felállt a székéről, határozott léptekkel elindult a lány irányába, köntösét elhajítva, a fürdőbe érve becsukta az ajtót maga mögött.
VÉGE A MÁSODIK FEJEZETNEK!