Néha nem teljesen értem az embereket, azaz inkább egyáltalán nem értem… még magamat sem! Mindannyian tudjuk, hogy mi a helyes és mégsem tesszük. Nem kérdezzük egymást, mert jól tudjuk a válaszokat. Talán örök érvényű, ha nincs gondunk, akkor keresünk vagy csinálunk magunknak. Ez az, ami hajt minket. Legyen valami baj, amit meg kell oldanunk, ha sikerült, büszkén mosolygunk és jöhet a következő baromság!
Jó lenne jobbnak lenni. Csak kicsit másképpen gondolkodni és bízni abban, hogy elterjed, mint egy igen szapora vírus. Látni, ahogy futótűzként terjed mindenfelé, nevetni halkan, hogy felelőse voltál ennek az egésznek. Jobb világban ébredni, érezni, hogy erősebb bennünk a jó, mint a rossz…
Pillangóhatás? Képes a Föld egyik felén egy apró szárnycsapás hatalmas vihart támasztani a másikon? Az elmélet túlzóan hangzik, de hiszem, hogy minden energia valahol összeadódik és semmi sem lehetetlen!
Mindenki tudja, hogy apró véletlenek sora vezet el minden kiemelkedő történéshez.
Nem kell elfogadnod, de attól ez még így van!
Egész életünkben hajszoljuk az álmainkat és valahogy tragédiának érezzük, hogy nem érjük el azonnal. De mi is lenne akkor? Elértük, nagyon boldogok vagyunk és elégedettek… de csak egy darabig. Aztán jön a felismerés, hogy megvan és akkor most hogyan tovább? Kellenek új álmok! Különben mi fog hajtani? Nos, el kell, hogy mondjam, bár sokan tudjátok és értitek, hogy az új álmaink esetleg már silányabbak lesznek az előzőnél! Nem törvényszerű, de a várakozás izgalma, a beteljesülés pillanata az újabb és újabb álmok megvalósulásánál alább hagy, a láng lassan parázzsá szelídül…
Akinek mindene megvan, annak egy valamije nincs többé, CÉLJA!
Minél tovább hajszoljuk az igazi céljainkat, annál tovább tart az érzés, hogy milyen lesz, ha majd végre elértük. Nem azt akarom ezzel mondani, a várakozás a végtelenségig jó, csak szeretnék rávilágítani arra, hogy azért az sem rossz feltétlenül. Tudod, ahogy várod a csodát… ahogy reménykedsz! Reménnyel tölt el és ettől a reménytől feldúltan küzdesz valamiért, valakiért! Nem az a fajta hiú remény, hanem az, hogy tudod, közeledsz valami isteni jóhoz. Ahhoz, ami felemelő lesz, de ezért meg kell dolgoznod, meg kell küzdened, várakoznod kell…
Hidd el, annál jobb lesz a végén, mert már senki sem hisz benne, csak te egyedül! Tehát amikor megtörténik az mások számára csoda lesz! De te mindig tudtad legbelül és akkor biztos lehetsz benne, megérte a várakozás.
Az egyértelmű siker mindenki számára felismerhető! De akkor miért „Mona Lisa mosolya” az, ami sokakat megérint egy kicsit? A titokzatosság! Van számtalan szebb festmény, mégis ott van benned a kérdés, miért mosolyog? Biztos tud valamit, ami számára nyilvánvaló, de más csak szeretné tudni az okot. Talán így kellene várni az álmaink beteljesülését… mosolyogva, tudva azt, hogy közben is boldogok vagyunk. Akkor van az, hogy jól csinálod!
Tudom, ahogy én is, szinte mindenki számtalanszor tekint hátra, sajnálva kisebb-nagyobb dolgokat. Haszontalanul. Mindegy, hogy hány dolog van, amit sajnálunk, hogy tettünk, vagy éppen nem tettünk, már változtatni nem tudunk rajta. Csak terhet rakunk magunkra! Mindig a jelenben kell élnünk, nem a múltban, mert közben a jelent sem úgy formáljuk, ahogy azt kellene. Mi következik? Újabb sajnálandó történések, nem történések. Koncentrálj a jelenedre, hogy a jövődben már mindig csak a jelenedre gondolj! Szerintem ez a kulcsa a sikernek!
Ne érts félre, szép a nosztalgia, meg minden, csak ne feledd, hogy kellenek azok az álmok, úgyhogy fókuszálj! A hibák, amiket elkövettél, nem végérvényűek és azoknak meg kellett történnie, hogy pontos ott tarts, ahol most vagy! Tudom, közhely, de attól még nem kevésbé igaz. Nem hiszek az eleve elrendelésben, szerintem végzetünk szabad akaratunktól, cselekedeteinktől függően alakítható, de vannak dolgok, amik meg kell, történjenek velünk, hogy az úton tartson célunk felé. Nos, néha ez rossz, de semmi sem tökéletes!
Az apró szárnycsapások… Honnan tudod, hogy merre lökött az a hiba? Nem lehet, hogy közelebb az álmaidhoz? Ki mondta, hogy az hiba volt? Mindenki. Miért, ők tudják? Akkor az ő életük miért nem tökéletes? Ők is az elkövetett hibáikon rágódnak? Akkor nem kell hallgatnod rájuk!
Kevés olyan embert ismerek, akinek ne tudnám legalább egy problémáját. Kisebbet, nagyobbat! Láttam, hogy formálják tökéletes látszattá életüket mások számára. Ez a nagy baj… nagyrészt mindenki csak eljátssza, hogy boldog. A belső hangunk meg csak kiabál, hogy legalább a barátaiddal oszd meg az igazat. Nem tesszük, mert gyengébbnek látszunk, sajnálandónak. Nem szeretjük az irigyeinket, mégis kell az irigységük, hogy tudjuk, valamit nagyon jól csinálunk! A barátaink az már más tészta. Tőlük nem esik jól, pedig természetes, ők is csak boldogok akarnak lenni. Ne feledd, ők is emberek… csak számunkra a legjobbak. Ezért nem értjük, hogy miért nem örülnek a sikereinknek. Biztosan tudom, hogy nem erről van szó! Velem is előfordult már, hogy olyan emberre voltam irigy, akit nagyon szeretek és engem is irigyelt már a legjobb barátom is…
Örülsz a sikereinek és szánod magad, hogy neked ez miért nem megy? Engedd el ezt az érzést és arra koncentrálj, hogy elérd, amit még akarsz az élettől! Mondani könnyű, mégis próbálom kiírni magamból ezt a valamit. Ijesztő látni, hogy körülötted a dolgok megváltoznak és nem te vagy a főszereplő! Pedig láttad a stáblistát, határozottan te vagy a főszereplő, ez a te életed, a te „filmed”. Most már tényleg a te jeleneted következik… amikor a főszereplő visz mindent. Ez a te filmed, tehát addig dráma, amíg te akarod, hogy az legyen. Ha happy endet akarsz, akkor ideje, hogy átnézd a forgatókönyvet. Kezdd el a vicces, megható, magával ragadó szerepedet játszani, ami egyben az igazi valód is. Ne tartalékold a benned rejlő lehetőségeket, már a játékidő felénél jársz, jöhetnek a meglepetésszerű fordulatok, a nagy poénok, körvonalazódjon, hogy végül mindenki belássa, ez nem egy dráma, bár annak indult. Gondolj csak bele, élet közelből látni, ahogy egy álmodozó megéli az álmait! Szerinted milyen érzés?
Azt látni, hogy valaki céltudatosan menetel a siker felé és végül célt ér… tiszteletreméltó!
De ha ezt mind úgy csinálja, hogy valójában mások számára kimondva az csak egy vágyálomnak tűnt?
Na, ezt hívhatjuk „Mona Lisa mosolyának”
